Állattenyésztési válság az EU-ban

Mind több jel arra utal, hogy késő a kapkodás, a száj- és körömfájás valószínűleg átúszta már a La Manche csatornát. Az egyetlen kérdés, vajon kellően kis és lokalizálható számban érkeztek-e a kontinensre fertőzött állatok ahhoz, hogy gyors intézkedésekkel még útját lehessen állni a tovaterjedésnek, vagy éppen elegendő kórt cipeltek már széjjel, hogy a járvány pillanatokon belül ellenőrizhetetlenné váljon. Tudjuk, itt már nincs szükség tápanyagokkal való manipulálásra, mint a BSE esetében, miként az állatok fizikai érintkezése sem feltétel: az ember, sőt, a technika -- bármely szállítóeszköz -- is képes a ragályt hordozni. És az állatokat Európában nem oltják.
Brüsszelben, de sejthetően uniószerte is ma sokan hajlamosak a borúlátásra. "Volt már csirkevész, tart még a marhaválság. Ha ez száj- és körömfájás is ránk szabadul, akkor a gazdák közül sejthetően sokan, nagyon sokan bedobják a törülközőt" -- jegyezte meg a napokban Jacques van Outryve, az EU-szintű farmerlobbi, a Copa-Cogeca egyik vezető munkatársa. "Az csak egy dolog, hogy kaphatnak valamennyi kártérítést. De ez többnyire sohasem fedezi a teljes veszteséget, emellett itt mégiscsak arról van szó, egy-egy állomány kivágásával az adott tenyésztő sokéves munkája is értelmét veszti" -- tette hozzá.
A csapás valóban néhány éven belül több irányból is jött. A tisztesség kedvéért azonban célszerűnek tűnik különbséget tenni a dioxinos csirkevész, a BSE és a száj- és körömfájás között. Csak az előbbi kettő írható ugyanis közvetlenül az intenzív állattartás negatív kinövéseinek számlájára (bár egyesek még ezt is vitatják). Az utóbbinál inkább van szó szerencsétlen időbeli egybeesésről, mint közvetlen hasonlóságról.
Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a baj megtörtént, néhány éven belül tehát több is, és sokak szerint egyre komolyabb a veszély, hogy a végső következmény sokkal nagyobb horderejű lehet, mint hogy X. milliárddal esetleg többet kell majd költeni kártérítésre, meg piaci intézkedésekre. "A dolog állat-egészségügyi krízisként kezdődött. Ebből csapott át bizalmi válságba, hogy mára már a normális piaci mechanizmusokat, sőt, a közös agrárpolitika jelenlegi formáját fenyegető tényezővé nőjön ki" -- jegyezte meg a napokban Dirk Ahner, a bizottság agrár-főigazgatóságának elemzésekért, előrejelzésekért felelős igazgatója.
A valószínű következmények között persze ott vannak az anyagiak is: főként, ha a száj- és körömfájás is elszabadul, erősen kétséges -- amit eddig nem győztek Brüsszelben bizonygatni --, hogy a szükséges kiadásokra futja majd az évente 40,5 milliárd euróban maximált agrárbüdzséből. Márpedig ha nem, úgy ez egyszerre jelentheti azt, hogy kimerültek a belső, rubrikák közötti átcsoportosítások tartalékai -- egyesek szerint azt is előrevetítve ezzel, hogy a továbbiakban másra (így extra bővítési tételekre) sem lehet már pénz az adott keretből --, no meg azt is, hogy borul a két éven Berlinben oly súlyos alkuk árán kihordott EU-költségvetési csomag. Pandora szelencéjének bizonyulhat, ha ehhez menet közben érdemben hozzá kell nyúlni.
Ennél is súlyosabb következmény lehet a közös mezőgazdasági politika kohéziójának a megroppanása. A jelek adottak: a francia kormány már bejelentette, hogy megfelelő közösségi szintű intézkedés híján nemzeti hatáskörben fog eljárni a bajba jutott gazdák támogatására. Amire nem lehet legyinteni: Franciaország e tekintetben nem egyszerűen csak egyetlen renitenskedő a tizenötből, még csak nem is az "öt nagy" egyike, hanem az EU "agrárhatalma". Külön útra lépésének közös struktúrákat romboló hatását lehet ugyan kozmetikázni -- például azzal, ahogy Franz Fischler békülékenyen jelezte: Brüsszel esetleg kivételes jelleggel tudomásul veszi az ilyen nemzeti mentőakciót, ha az időben behatárolt --, ám a tény akkor is tény marad: a több mint negyven év óta az EU/EK egyik legalapvetőbb és legkiterjedtebb közös politikai építményét kikezdheti az egyik meghatározó szereplő. (Ami pedig a bizottsági átmeneti szemhunyást illeti, a testület egyik illetékese találóan jegyezte meg, hogy ha mindenki elkezd kivételes jelleggel a saját feje után menni, akkor az a legaprólékosabb nyilvántartás mellett sem lesz már többé közösségi rendszer.) Mások szerint dramatizálni sem kell, nem ez az első eset, amikor valamely tagállam nemzeti érdekekre hivatkozva saját útra lép. Igaz, hangzik az ellenvélemény, csakhogy itt most már jó ideje nem egy ország fafejűségéről, hanem tizenöt miniszter visszatérő egyetérteni nem tudásával állunk alapvetően szemben. A francia lépés a maga nemében már csupán következmény.
Egyes cinikus vélemények szerint a száj- és körömfájás egyetlen pozitív hozadéka éppen az lehet, hogy a még nagyobb baj visszaterelheti a közös karámba a már-már szétszéledő nyájat. Míg ugyanis BSE-nél lehetett értelmezési csűrés-csavarásba bonyolódni a fenyegetés tényleges megalapozottsága, kiterjedtsége, az egyes intézkedések szükségessége miatt, ennél brutálisan egyértelmű a veszély.
Annál nehezebben lesz megkerülhető a szembesülés a további -- egyre több tagállam által firtatott -- kérdéssel: vajon mennyiben tarthatók általában is a jelenlegi agrárpolitika alapvető és egyidejű célkitűzései. Tehát, hogy legyen is széles körű, folyamatos és olcsó áruválaszték az élelmiszerpiacon -- ami intenzív gazdálkodást feltételez --, de ne is csorbuljon az élelmiszer-biztonság, a fogyasztók védelme, a környezetbarát gazdálkodás elve (ami viszont inkább behatárolt volumenű "biogazdálkodás" felé terelne). Az már csak pluszfejfájásként adódik, hogy mindeközben olyan megoldást kell találni, ami mellett nem szaladnak szét a gazdák sem: látnak gazdasági értelmet, hogy megmaradjanak farmjaikon, folytassák tevékenységüket. Amihez ha még hozzávesszük, hogy kihatásaiban semmivel sem jelent kisebb kihívást a bővítéssel sok millió kelet-európai gazda leendő integrálásának a pénzügyi és piaci problémája, valamint az agrárcikkek világkereskedelmének további liberalizálásából adódó elvárásoknak való megfelelés, akkor jól látható, hogy a mostani járványok nem holmi száraz talajra vetettek égő gallyat, hanem már amúgy is parázsló kupacba. Jöhet a tűzoltás.
A szerző a Világgazdaság brüsszeli tudósítója

Fóris György-->