Bush és a nem tervezett konfliktus

Előre a múltba. A januárban hivatalba lépett Bush-adminisztráció száz nap türelmi időt sem adott, hogy a külvilág szoktassa magát a poszt-clintoni időszak kibontakozó stílusához. Máris előkerültek a hidegháborús relikviák: kiutasított kémek és kémgépincidens, vízumkorlátozás az oroszokkal szemben, Peking olimpiaesélyeinek a megkérdőjelezése. Oroszország és Kína valószínűleg sohasem vált az Egyesült Államok olyan stratégiai partnerévé, mint a clintoni frázisok léptették őket elő egy-egy csúcstalálkozó alkalmával. Viszont gyorsabban válhatnak "stratégiai versenytársból" -- ahol Bush jelölte ki Kína helyét az amerikai érdekrendszerben -- ellenfelekké, mint arra a washingtoni politika felkészülne. Erre figyelmeztet a kémgépügy viharos eszkalálódása.
Oroszországnak még önnön forgatókönyve szerint küldte a jelzéseket a légkör lehűléséről az új adminisztráció, mivel a nagypolitikában Moszkva már "leértékelődött". Kínával viszont nem a megválasztott pillanatban robbant ki a konfliktus, amelynek ismétlődését -- a mostani kimenetelétől függetlenül -- a republikánus ideológia elkerülhetetlennek tartja, mivel Kína egyre inkább számít a nemzetközi porondon. Olyannyira, hogy a Pentagonban készült új amerikai védelmi stratégia a katonai erőt egyre inkább a Csendes-óceánra koncentrálná, összhangban azzal, hogy az amerikai figyelem fokozatosan lanyhul Oroszország és nő Kína irányában.
Nem mintha a központi hatalmat újból megerősítő Putyin Moszkváját regionális szinten figyelmen kívül lehetne hagyni. Hiszen az elmúlt egy évben Oroszország helyreállította a befolyását Ukrajnában, megszilárdította a katonai és politikai pozícióit a kaukázusi posztszovjet államokban (mindenekelőtt Azerbajdzsánban és Grúziában), szorosabbra fűzte a szálakat Moldovával, s tovább lebegteti az államszövetség létrehozását Fehéroroszországgal. A "közel külföldön" megerősödött Oroszország pedig nem csak a nukleáris téren keresztezheti Washington számításait, de a "lator államoknak" szánt fegyverszállításokkal is. A viszony további elhidegülését pedig nem csak Nyugat-Európa, de leginkább azok az országok szemlélhetik aggodalommal, amelyek a NATO-bővítés folytatását remélik: mindenekelőtt Szlovákia és a balti államok -- mint azt a homályos hátterű minapi incidens is bizonyította, miszerint Moszkva diplomáciai úton óvta volna Pozsonyt az atlanti csatlakozástól.
Ám Washington számára az igazi probléma mégis Kína, amellyel a "betervezett erőpróba" néhány héttel később lett volna, amikorra a Bush-adminisztráció az első nagyobb külpolitikai döntését időzítette, rombolók és légvédelmi rendszerek eladásáról Tajvannak.
Ezt hozta előbbre az amerikai kémrepülő és a kínai vadászgép ütközése, amelynek a lehetősége azonban már évek óta úgy be volt programozva a kétoldalú viszonyba, mint egy színdarabba a falon lógó puska eldördülése. A rendszeres légifelderítés a Dél-kínai-tenger felett, amelynek nagy területeire Peking nemzetközileg erősen vitatott igényt tart fenn, kódolta magában az incidenst. Ahogyan viszont a kínai vezetés kezelte az első pillanattól a konfliktust -- egyre inkább belelovalva magát a retorikába --, úgy bontakozott ki, hogy a szerencsétlen ütközés akár a kétoldalú viszony tartós megromlásának kiindulópontjává is válhat. Még mélyebb szakadékot idézve elő, mint két éve a belgrádi kínai nagykövetség bombázása.
Az Egyesült Államokban ugyanis az elmúlt két évben tovább erősödött az az elnagyolt propaganda, amely Kínát heveny nukleáris kémkedést folytató, brutális elnyomó rendszernek tünteti fel. Kínában pedig, ahol az elmúlt években a vezetés a korábbi marxista ideológiát fokozatosan a nacionalizmussal helyettesítette be, a legutóbbi nemzetbiztonsági fehér papír szerint az Egyesült Államok a legfőbb akadálya annak, hogy Peking vezető szerepet tölthessen be Ázsiában.
Talán ezzel is magyarázható, hogy Csiang Cö-min elnök már a konfliktus korai stádiumában elkötelezte magát amellett: Amerikának bocsánatot kell kérnie. Ám a követeléshez semmilyen bizonyítékot nem társított, hogy miért lenne hibáztatható az USA. A hazai keményvonalas katonai vezetés és a felgerjesztett nacionalizmus miatt azonban nem engedheti meg magának, hogy valamilyen viszonzás nélkül szabadon bocsássa az amerikai repülőgép személyzetét.
Kétségtelen, hogy az Egyesült Államoknak több eszköz van a kezében Kínával szemben. Így például a legnagyobb kedvezmény elvének a visszavonása a kétoldalú kereskedelemben, vagy a kínai igény "megfúrása" a 2008-as olimpia megrendezésére. Bush demonstratívan lemondhatja őszi pekingi meghívását is, alacsonyabb szintre szállíthatja a diplomáciai kapcsolatokat.
Csak hát van egy súlyos érv, ami még a legelszántabb amerikai "héjákat" is megfontolásra késztetheti: a tavalyi évben 115 milliárd dollárra becsült kétoldalú kereskedelem. Az amerikai gazdaság recessziós kilátásait, a New York-i tőzsde siralmas állapotát figyelembe véve leginkább ez indíthatta a Bush-csapatot arra, hogy megtegyék az első lépést, kifejezzék sajnálkozásukat a kínai pilóta halála miatt. A további válságkezelés az adminisztráció első igazi tesztje lesz: mit ér a gyakorlatban az elmúlt hetekben hangoztatott keménység; milyen diplomáciai mozgásteret enged önnön republikánus jobboldali táboruk?