MFB: egy közgazdász három bánata

Az az "egyik bánatom", hogy az MFB nem fejlesztési bank. Sok tekintetben a kereskedelmi bankokkal konkurál, s többek között állami holdingként is működik, sőt befektetési banki aspirációi is voltak, talán még mindig vannak. Egyetértek ezért azon eddig elhangzott kritikákkal, így például Barta Juditéval, amelyek amiatt aggódnak, hogy milyen hatása lesz az MFB-nek a magyar bankpiac versenyhelyzetére. A valódi fejlesztési banknak nem volna szabad kereskedelmi bankokkal konkurálnia. Nem volna szabad elsődleges céljától idegen tevékenységet űznie.
A valódi fejlesztési banknak elsősorban piaccal nem rendelkező és közszférát érintő szolgáltatások előállítását kellene finanszíroznia. Így például úthálózatot, környezetvédelmi tevékenységet, szociális infrastruktúrát. Ha a dotálandó beruházások közületi jellegűek lennének, akkor indokolt volna, hogy olyan állami tulajdonban lévő MFB nyújtsa a finanszírozást, amely tovább tudja adni azt a kamatelőnyt, amely az államgaranciával történő forrásbegyűjtésből származik. Ekképpen tudna igazán fejlesztést serkenteni egy magyar fejlesztési bank.
Hogy ilyen tevékenységeket finanszírozhasson, képesnek kellene lennie rá, hogy értékelni tudja ezek megtérülését. Tehát hogy költség-haszon elemzést végezni tudjon. Legjobb tudomásom szerint a mai napig nem lelhető fel az MFB-nél ez a kapacitás. Talán reménysugárnak lehet tekinteni Horváth János barátom írását a Világgazdaság már idézett oldalán, amelyben kilátásba helyezi egy meg nem határozott elemzési módszer alkalmazását. Merném remélni, hogy a költség-haszon elemzés lesz ez a módszer, nem csak a "többletjuttatás" becslése, és hogy az MFB előbb-utóbb kialakítja az ennek elvégzéséhez szükséges szakmai kapacitást.
"A másik bánatom": Magyarországon elsősorban politikai alapon döntenek az állami beruházásokról, nem pedig annak alapján, hogy miképpen lehetne a leghatékonyabban felhasználni az adófizetők pénzét. Elegendő megfigyelnünk, hogyan kapják az önkormányzatok az állami támogatást. Úgy kapják, hogy önkormányzati szemmel ezek ajándék pénznek minősülnek. Minden pályázat megkövetel ugyan egy kötelező önrészt, de a gyakorlatot ismerők nagyon jól tudják, hogy az esetek sokaságában a pénzeket felhasználó fővállalkozók kigazdálkodják ezt az önrészt a díjukból, és visszacsurgatják az önkormányzatoknak. Ezért talált pénznek minősülnek a megnyert pályázatok, és mindenképpen kívánatosak az önkormányzatok részére, attól függetlenül, hogy csakugyan a legfontosabb és legsürgősebb szükségleteiket elégíti-e ki a megkapott összeg, vagy sem.
A pályázatok megnyeréséhez ugyan vannak némi elemzési követelmények, de ezek többnyire nagyon gyengék. Vajon a juttatások odaítélésekor hányszor teljesül a 1052/1999-es kormányhatározat követelménye, hogy "gondoskodni kell a döntések költség-haszon elemzéséről"? Szinte soha.
Ilyen körülmények között hiába lenne valódi fejlesztési bank az MFB. Hogy érdemi szerepe lehessen egy fejlesztési banknak, meg kellene reformálni az állami beruházások rendszerét. Ehhez azonban olyan radikális változásokra lenne szükség, amelyekre, félő, elég kevés remény van.
Elsősorban az lenne fontos, hogy megszűnjön a központi államhatalom paternalista viselkedése az önkormányzatokkal és a régiókkal szemben. Sokkal nagyobb mértékben kellene regionális döntési hatáskörbe utalni az adófizetők pénzét. Természetesen ez nem zárja ki, hogy jövedelemkiegyenlítés céljából a régiók között némi átcsoportosítást hajtson végre a kormány. Az irányelvnek az kellene lennie, hogy helyi szinten döntsenek az infrastrukturális szükségletekről. Ehhez viszont forrásra van szükségük a regionális vagy helyi döntéshozó központoknak, aminek terhére aztán hiteleket vehetnének föl egy jól működő fejlesztési banktól. Ekkor azonnal megszűnne az ilyen beruházásoknak az ajándék jellege, és meggondolnák a regionális döntéshozók, hogy mire van szükségük, és mire költsenek a rendelkezésükre álló forrásból. Az egészséges önérdek rögtön a hatékonyság irányában hatna, nem úgy, mint ma, amikor is a kunyerálás és a lobbizás az optimális stratégia.
Ismerve azonban a magyar politikai kultúrát, vajmi kevés esélyt látok rá, hogy valósággá váljon az efféle változás. A politikai pártok támogatás osztogatásával vagy annak ígéretével fizetnek hatalmi törekvésükben. Az a párt, amely nem hajlandó politikai célokra fordítani az állami támogatást, fizetésképtelen a politikai arénában, és vélhetően megbukik. Nincsenek illúzióim afelől, hogy mi történik, amikor eltér egymástól a nemzet és a politikusok érdeke. Ezért gondolom, hogy ezután is "marad régiben a bús magyar élet".
Merjük-e remélni, a magyar társadalom egyszer talán elég felvilágosult lesz ahhoz, hogy azt jutalmazza szavazataival, aki változtatni akar ezen a rendszeren? Nem tudom. Azt sem tudom, hogy van-e államférfi Magyarországon, aki ezt akarná, aki vállalná ennek a kockázatát.
"Ez az én bánatom, harmadik bánatom."