Státusszámítások

A parlamenti vita lehetett volna mégoly kiélezett, a végeredmény már akkor eldőlt, amikor feles jogszabálynak minősíttetett: lesz státustörvény. A kiinduláskor sejteni engedett ígéretekhez képest kicsi, sokaknak talán savanyú is, de kétségtelenül a miénk. Magyar adja a magyarnak.
Éppen ezért egyre bonyolultabban magyarázható -- azaz rosszul kommunikálható, vagyis politikailag terhes -- a vele szembeni ellenkezés. Érzelmi alapú kerettörvény születik meg, amelynek a tételes számláit majd csak a később meghozandó jogszabályok nyújtják be a költségvetésnek. A "mi mennyi" kérdésére így rezzenéstelen arccal vághatja rá a kormány: maximum kilencmilliárd. Az átlagválasztón pedig ennek hallatán adakozó jóérzés lesz úrrá: ha mindössze ennyiért vehetünk elégtételt Trianonon, akkor nosza.
Talán ennek is köszönhető, hogy bár a felmérések szerint erősödik az idegenellenes közhangulat (amely alól a határontúliak sem jelentenek kivételt), a törvény elfogadását helyesli vagy legalábbis nem ellenzi a határon inneniek többsége. A néhány hónapja még pártközi vízválasztónak ígérkező kérdés így csendesen belesimult a plenáris ülések (háromhetenkénti) mindennapjaiba?
A nemzetközi visszhang is az emelkedettebb vitát segítette. Úgy tetszik, jelenlegi formájában a státustörvény nem váltott ki számottevő ellenérzéseket a környező országokban s egyelőre Brüsszelben sem. Pillanatnyilag elegendőnek tűnhetnek az időbeni harmonizálásra vonatkozó magyar ígéretek, még ha -- legalábbis a nyilvánosság számára -- éppoly általános formában fogalmazódnak is meg, mint maga a kerettörvény.
Mindezek következtében egyedül az SZDSZ mérte úgy fel, hogy a megszólítható választói közegében az elutasításból többet profitálhat, mint ha beáll a "nagy családi fotóhoz". A gyűjtőpárt jellegű szocialisták azonban ezt a kockázatvállalást már nem engedhették meg maguknak, amit érzékeltet a taktikai finomhangolásuk: nemhogy megkérdőjelezik, de keveslik a kedvezményeket. Amennyiben a Fidesznek ezúttal érdekében áll majd gesztusokat tenni, úgy megágyazhat a konszenzusnak.
Ha így lesz, az annál figyelemreméltóbb, mivel ezúttal éppenhogy nem az uniós jogharmonizáció megkövetelte törvénykezésben találna egymásra a két nagy párt. A Fidesz stílusváltásába (Pokornira Kövért) persze éppúgy beleillene az, hogy a határontúliak érdekében létrehozandó pártközi összefogás élére áll, mint az MSZP arculatába, hogy nem közömbösek számára a nemzeti sorskérdések.
Messzemenő következtetéseket ezért felesleges lenne levonni az esetleges státuskézfogóból, de feljegyezni érdemes lehet.