Uniós államférfiak, tele vízióval

Joggal féltheti jövőjét az Európai Bizottság. Alighanem ennek az aggodalomnak tudható legalábbis be, hogy keddi párizsi beszédével Romano Prodi, a bizottság elnöke is beszállt az EU jövőjéről szóló, immár egy esztendeje (Joschka Fischer német külügyminiszter emlékezetes Humboldt egyetemi beszédével) kezdődött vitába, amelyben eddig csupán a tagállamok vezetői rukkoltak elő különféle grandiózus és hosszú távú tervekkel. És e tervek között jócskán akadtak olyanok, amelyek erősen visszaszorítanák a brüsszeli testület hatalmát. Nagyon is valószínűnek tűnik, hogy ezekkel a (főleg francia és brit) tervekkel kíván szembeszállni Prodi saját Európa-víziójával, amelyben -- a legjobb védekezés a támadás elve alapján -- a bizottság hatáskörének kiterjesztését javasolta.
Mert miféle terveket tett is közzé a vezető európai államférfiak egy jelentős része az elmúlt egy év folyamán? Lionel Jospin francia kormányfő például csupán egy nappal Prodi beszéde előtt az EU jövőjének egyik kulcselemeként jelölte meg a tagállamok kormányai közti egyeztetés fejlesztését. Ez magyarán szólva az Európai Bizottság háttérbe szorítását jelenti. Néhány hónappal korábban Tony Blair brit kormányfő arról beszélt saját EU-vízióját ismertetve, hogy az uniónak "szuperhatalommá, de nem szuperállammá" kell válnia, s elemzők az ő előadásából is azt olvasták ki, hogy a bizottság szerepének kordában tartását szorgalmazza (még ha mondott olyasmiket is, mint hogy "erős és önállóan cselekedni képes bizottságra van szükségünk", mivel egyértelművé tette, hogy elsősorban az egységes belpiac irányítására redukálná ezt az önálló cselekvőképességet). Nem is beszélve Jacques Chirac francia elnökről -- aki a vezető nyugat-európai politikusok közül elsőként reagált Fischer "vitaindítójára" --, hiszen ő például a tagállamoktól függő "titkárság" felállítását javasolta az általa szorgalmazott (amúgy nagy visszatetszést keltett) "integrációs élcsapat" számára, s ebben nehéz volt nem észrevenni a tagállamok felett álló bizottság visszaszorítását célzó törekvést.
Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy az EU-víziók vitájában részt vevő politikusok más csoportja éppen a bizottság szerepének növelése mellett tört lándzsát. Maga a vitát elindító Fischer például közvetlen választás révén erősítené az "európai kormány" szerepének betöltésére szánt testület legitimitását (s ezen keresztül erejét is a tagállamokkal vívott harcokban). Guy Verhofstadt belga kormányfő szerint szintén közvetlenül kellene választani a bizottság elnökét, s a testület jogköreit ki kellene terjeszteni. Gerhard Schröder német kancellár pedig "erős európai végrehajtó hatalomként" képzeli el a bizottságot. A bizottság szerepéről szóló vita tehát korántsem lefutott, de Brüsszel számára intő jel lehet, hogy minden egyes tagállam beleegyezésére szükség van ahhoz, hogy valamely területen az Európai Bizottság kompetenciához jusson.
Márpedig a tagállamok száma a bővítéssel nőni fog. Éppen az új tagok felvételére irányuló szándék komolyságát jelzi a különféle EU-víziók megjelenése. A vitában megszólaló vezetők szinte mindegyike hangsúlyozta, hogy az unió távlati fejlődéséről azért kell elkezdeni most gondolkodni, mert senki számára nem kívánatos, hogy az új tagok felvételével a tizenötök által eddig felépített (sokat kritizált, de történelmi távlatból szemlélve mégiscsak páratlanul sikeres) integráció megroggyanjon. Röviden: a bővítés nem gyengítheti az EU-t.
Felmerül persze a kérdés, hogy nem felesleges-e nagy ívű víziókat felvázolni az Európai Unió hosszú távú fejlődéséről, ha a tagállamok olyan konkrét és gyakorlati kérdésekről sem tudnak megegyezni, hogy folytassák-e a gázpiaci liberalizációt, vagy szabaddá tegyék-e a repülőtéri felszállási jogok adásvételét a légitársaságok között? (S eme két eset csupán kiragadott példa az elmúlt hetek integrációs kudarcaiból.)
Több ok miatt sem felesleges. Egyrészt éppen a bővítés miatt: nemcsak a régi tagoknak van szükségük arra, hogy kialakítsák a 27 tagú unióban is hatékony működési mechanizmusokat, de a tagjelölteknek is látniuk kell már a belépés előtt, milyen irányba akarják vinni az uniót a már bent lévők. Másrészt, és ez talán még fontosabb, az integrációt fél évszázados története során mindig a nagy víziók megvalósítása vitte előre. A gyakorlati kérdésekben gyakran eluralkodó nézeteltéréseket sokszor éppen a távlati stratégiában való egyetértés révén sikerült áthidalni.
Éppen ezért aggasztó, hogy az elmúlt egy év alatt megjelent EU-víziók mennyire különböznek egymástól. Fischer föderatív uniójának ugyan éppúgy van önálló EU-s alkotmánya, mint Chirac elképzeléseiben a nemzetállamok Európájának, de a döntéshozatali rendszer eltérése fényévnyi távolságra veti egymástól a két tervet. Ugyanígy csak látszólag hasonlít egymásra Verhofstadt és Blair javaslata az Európai Parlament második kamarájának létrehozásáról. Előbbi szerint a tervezett felsőház a mai miniszteri tanácsból állna (s így a tagállami beleszólást mintegy alárendelné az alsóházi integrációs döntéshozatalnak). Utóbbi szerint a felsőház a nemzeti parlamentek képviselőiből állna, ami Blair kritikusai szerint csupán arra lenne jó, hogy még bonyolultabbá -- s így lassabbá -- tegye az uniós döntéshozatalt.
Erősen eltérő víziókkal nem lehet előbbre vinni az EU-t, s a nézetek majdani divergenciáját valószínűleg csak növelheti, hogy a tagjelöltek még elő sem álltak saját elképzeléseikkel az unió jövőjéről. Persze az igazi vita ebben a kérdésben még éppen csak elkezdődött. Látszólag a határidő sem sürgető, hiszen csak 2004-ben hívják majd össze azt a kormányközi konferenciát, amely majd a víziókból leszűrendő konkrét gyakorlati reformjavaslatokat tárgyalja meg. A megállapodás sürgetővé válásáig tehát még akár a teljes jelenlegi politikusi garnitúra is lecserélődhet. De az szinte biztosra vehető, hogy ha fennmarad a kakofónia, annak leginkább az Európai Bizottság issza majd meg a levét. Prodi tehát joggal féltheti -- ha nem is magát, de az utódját.

Urkuti György-->