Fenyegeti-e az öregedés a jóléti államot

Egyelőre még kevesen vannak, akik a 21. század globális problémái között tartják számon a világ népességének öregedését. Ellentettje, a túlnépesedés, mostanra lokális problémává zsugorodott, mely napjainkban egy-két afrikai, néhány arab és muszlim országot (például Iránt), valamint Indiát érinti. A nemzetközi intézmények figyelme fokozatosan az ag(e)ing felé fordul, a legutóbbi OECD-országjelentésnek is ez volt a kiemelt témája.
Az öregedésproblematika középpontjában jelenleg a társadalombiztosítási rendszerek jövője áll. A közismert érvelés szerint az öregedés -- melynek csupán kisebb súlyú oka az átlagos élettartam meghosszabbodása, döntő a népesség egyszerű újrateremtését nem biztosító alacsony születésszám -- a keresők és nyugdíjasok arányát az utóbbiak javára változtatja meg, így egy nyugdíjas egyre kevesebb kereső által fizetett járulékot kap kézhez nyugdíjként. A nehézségeket fokozza, hogy a keresőknek nem csupán a nyugdíjasok nyugdíját, hanem egészségügyi ellátását is fizetniük kell. Ez pedig csak úgy volna lehetséges, ha jelentősen megemelnék a járulékokat, ami megjósolhatóan az érintettek kemény ellenállásába ütközne. A kör bezárul: íme bizonyság, hogy a népesség öregedése végzetes a tb-rendszerekre nézve. A demográfiai nyomorúságból kivezető út a felosztó-kirovóként működő tb-nyugdíjrendszerek legalább részleges tőkefedezetivé alakítása.
E közismert érvelés a világ e kérdéssel kapcsolatos mainstream tudásának esszenciája. Ez a tudás azonban hamis, mivel tévedéseken alapul. Van mit újratanulnunk. Az újratanulás alapfeltétele azonban a felejtés. Aki nem képes gyorsan felejteni, az nem képes (újra)tanulni sem. Amit el kell felejtenünk, az a felosztó-kirovónak fordított (pay-as-you-go) rendszer téves értelmezése, mely szerint az állam az aktuálisan beszedett járulékokat az aktuálisan kifizetendő nyugdíjakra és egészségügyi ellátás költségeire fizeti ki. A pénz jön és megy, ami járulékként jön, csak az mehet nyugdíjra és egészségügyi ellátásra.
Söpörjük ki mindezt a fejünkből, s kezdjünk mindent az alapoktól! Induljunk ki abból, hogy létezik járulékfizetőknek tett ígéret, mely a járulékfizetésért cserébe a nyugdíjkorhatárt elérve és egyéb feltételeknek is megfelelve a nyugdíj megállapítását és mindhalálig való folyósítását jelenti (plusz egészségügyi ellátást). Aki az ígéretet adta, egy gentleman -. aki a keresztségben a fölöttébb ritka állam nevet kapta -., és arról ismerszik meg, hogy nem másítja meg adott szavát. Tisztában lévén, hogy ezzel adósságba verte magát, módja van ígéretei jelenértékét kiszámítani (vagyis inkább megbecsülni). Az így létrejött államadósság elé azért kell kitennünk az implicit jelzőt, mert formálisan (explicit módon) nem ismerte el ezen adósságát, de informálisan -- a hatályos tb-törvényeken keresztül -- igen.
Az állam, az óvatos duhaj, egy idő után, rosszat sejtve, nekilát újragondolni ezután teendő ígéreteit. Mi és mivel van egyensúlyban? -- teszi fel a kérdést. Adott generáció fizetett járulékai és kapott nyugdíjai, illetve egészségügyi ellátásának értéke azonos kell legyen, de mivel a befizetés és befizetett összeg visszafizetése között évtizedek telnek el, az azonosság, az egyensúly valamekkora kamat által biztosított. Kézenfekvő, hogy e kamat mértéke megegyezzen a pénzpiacon felvett hitelei után fizetett kamattal, vagyis az explicit államadósság kamatával. Ha annál kevesebb, akkor becsapja kényszerhitelezőit, mivel olcsóbban jut forráshoz, mint ha ezt piaci viszonyok között kellene megszereznie, ha viszont magasabb, akkor ígérete túlzó. Nyugdíj esetén a fizetett járulék és a kapott nyugdíj generációs egyensúlyát biztosítani nem gond, annál nagyobb viszont egészségügyi ellátás esetén: azt kell megbecsülni, hogy adott generációtól mennyit kérjen aktív korukban, hogy az elegendő legyen a döntően nyugdíjaskorukban szükséges egészségügyi ellátásuk költségeire. Ez esetben ugyanis korrekciós lehetőség, ami nyugdíj esetén megtehető (az átlagos élettartam meghosszabbodása esetén csökkenteni lehet a nyugdíjakat, vagy fordítva), az egészségügyi ellátás esetén nem: adott nyugdíjas-generáció még életben lévő tagjaitól nem tagadható meg az egészségügyi ellátás, mondván, hogy az e célra tartalékolt pénz sajnos elfogyott. A bizonytalanságok miatt szinte képtelenség helyesen kalkulálni a járulék mértékét. De, tegyük fel, sikerül.
Tehát az állam járulékfizetésért cserébe a fent jelzett korrekt ígéretet teszi, s az így hozzá befolyt összeget döntően arra használja, hogy a múltban tett ígérvényeiért jótálljon. A pénz, úgy tűnik, jön és megy. Ezt azonban csak a felszínes megfigyelő látja így: valójában egyszerre törleszti implicit államadósságát és vesz fel hiteleket a majdani visszafizetés ígéretével. (Ez az explicit államadósság esetén sem történik másként.) Ha a járulékból származó bevétel kisebb az ígérvények kötelezettségeinél, akkor nincs más, mint azt máshonnan előteremteni, ha viszont több, akkor tartalékolni kell. Az a kézenfekvő, hogy az állam állampapírt vásároljon (ha nem ezt akarná tenni, az üzlet világába történő kalandozással vádolhatják. Állam állampapír-vásárlása azonos az (explicit) államadósság csökkentésével.
Kellően sok felejtés után (már elfelejtettük, hogy felosztó-kirovó nyugdíjrendszerről beszéljünk, helyette implicit államadósságot megtestesítő nyugdíjrendszerről cserélünk eszmét) elérkeztünk oda, hogy a tb-rendszereket a maguk makrogazdasági valóságában hasonlíthatjuk össze a tőkefedezeti rendszerekkel. Az előbbiek abban különböznek az utóbbiaktól, hogy -- ceteris paribus -- az implicit államadósság miatt az ilyen rendszereket működtető országokban sokkal magasabb az (explicit plusz implicit) államadósság szintje, nagyobb az eladósodottságuk.
Tehát eljutottunk odáig, hogy -- ceteris paribus -- a tb-rendszerekkel bíró országokban nagyobb az államadósság, mint az ilyennel nem rendelkezőkkel (bár ezt még az angolszászok sem mondhatják el magukról). Nem minőségi különbségről van szó, hanem mennyiségiről. A népesség öregedése azzal okoz gondot, hogy ugyanazon államadósság törlesztése több kereső esetén kisebb adót igényel, kevesebb esetén viszont többet. Ez azonban nem oszthat és nem szorozhat, az adósságot törleszteni kell, legyen az implicit vagy explicit. S az öregedés a tőkefedezeti szisztémák esetén is éppolyan gondot okoz, mint tb-rendszerek esetén. Az elméleti modellek utolsó generációja sem innen, sem onnan nem fog nyugdíjat kapni. Az utolsó nem csukhatja be a kaput.
Ha a népesség stabil (stacioner), az implicit államadósság mértéke nem okoz gondot, nem lévén cél törlesztése, az az idők végezetéig görgethető magunk előtt. Ha a népesség öregszik, akkor a nyugdíjra és egészségügyi ellátásra fordított aktuális kiadások meghaladják az aktuális járulékbevételeket. A rendszer egyensúlya csak stabil népesség esetén esik egybe az aktuális idő -- a pillanat -- egyensúlyával.
A fentiek alapján nyilvánvaló kell legyen, hogy a bevezetett tőkefedezeti második pillér olyan államadósság-csökkentő programnak tekinthető, mely az államadósság implicit részét hivatott mérsékelni. Miért nem az explicitet, kérdezhetnénk, az egyszerűbben kivitelezhető, s az államnak is jobb a járulékfizetőknek tartozni, mint az állampapírok vásárlóinak. A válasz úgy hangzana, hogy nem is ez volt a lényeg, hanem az, ami az első pillérben történt.
A tb-rendszerek köszönik, jól vannak, válságnak nyoma sincs, bár néhányuk esetén érdemes (volt) újragondolni az ezután teendő ígéreteket, a korrektség jegyében. Viszont válságot kiáltani sokaknak fűződik érdeke, így remélve megkapni játékszerét. Hogy mindezt átláthassuk, arra volt szükségünk, hogy a rendelkezésünkre álló tényanyagot a megszokottól gyökeresen eltérő módon vizsgáljuk. Ideje van a paradigmaváltásnak. Ennek híján ugyanis csak rossz (makrogazdasági) kérdéseket tudunk feltenni. Ezekre pedig csak rossz (makrogazdasági) válaszok adhatók. Itt tartunk most.

Németh György szociológus-közgazdász-->