Televízió: a "sugárzó" fegyver

Az már szeptember 11-én világos volt, hogy a média (különösen pedig annak vizuális fajtája) meghatározó módon befolyásolja majd a közvéleménynek a terrorizmushoz és az ellene folyó háborúhoz fűződő viszonyát. Emblematikusan jelezte ezt már az is, hogy a CNN -. ez a nagy válságok idején szinte automatikusan kormánytelevízióvá átvedlő amerikai hírcsatorna -- gyakorlatilag élő, egyenes adásban közvetítette a terrortámadást, illetve annak drámai következményeit. S mellesleg elsősorban ugyanez a CNN, illetve a képeit átvevő más televíziós csatornák sugározták szét és generálták már-már általános pánikká a terrorizmustól való rettegés és a félelem érzését szerte a világban. Tegyük hozzá csendesen: valószínűleg a terroristák felettébb nagy megelégedésére.
De olyan értelemben is kiemelkedő volt a CNN szerepe, hogy hosszú időn keresztül az amerikai kormányzat szinte kizárólag rajta keresztül kommunikált a terroristákkal, hirdetett ellenük előbb "szent", majd "jogos és igazságos" háborút, jelentett be ultimátumokat. De ha csupán a terrorellenes háború jelenlegi katonai szakaszát vesszük górcső alá, megint csak úgy tűnik, hogy az említett amerikai hírtelevízió igen fontos eszköze (hogy ne mondjuk, fegyvere) a washingtoni politikai-katonai vezetésnek. Nem véletlen tehát, hogy a napi híradásokban lassan többet tudhatunk meg az amerikai humanitárius segélycsomag-bombázásról (a sárga csomagocskák számáról, tartalmáról, "kulturálisan érzékeny" és az "afgán vallási és étkezési szokások szigorú figyelembevételével" történő összeállításáról -. lásd: paradicsomos bab, szárított gyümölcsök, a térségben honos fűszerek, például kömény), mint magáról a fegyveres akcióról.
S persze az sem véletlen, hogy a Bush-adminisztráció ma kitartó hevességgel támadja a CNN-nek az Öböl-háború idején oly kényelmes monopóliumát megtörő Al-Dzsazira hírcsatornát (szinte késhegyre menő vitákat folytatva vele az afganisztáni civil áldozatok számáról). S teszi ezt annak ellenére, hogy a Washingtonban a tálibok szócsöveként és a terroristák ügyvédjeként beállított televíziót -. melyet a katari emír tart fenn, s melynek legtöbb munkatársa Nyugaton szerezte médiatapasztalatait -., az arab világban a független televíziózás mintájának tekintik, sőt nemrégiben még így emlegették Nyugaton is. A bombázásokkal és humanitárius csomagdobálással párhuzamosan tehát egy meglehetősen intenzív média- és propagandaháború is folyik a terrorizmus és az ellene való háború megjelenítése körül.
Ez önmagában nem is lenne baj, ha a frontvonal innenső (amerikai szóhasználatban: jó) oldalán álló vizuális média képviselői hatásaikban is olyan egyértelműen azonosíthatók lennének, mint hirdetett elkötelezettségeikben. Mert bármilyen kétségbevonhatatlan például a CNN terrorizmus elleni háborúban elfoglalt álláspontja és szerepe, az első számú amerikai hírtelevízió is elkerülhetetlenül hozzájárul a terrorizmus veszélyének túlhangsúlyozásához. Egyrészt, mert -- up-to-date hírtelevízió jellegéből és repetitív módszeréből fakadóan -- önkéntelenül is azt az érzetet kelti, hogy egy-egy potenciális veszélyként bemutatott fenyegetés éppoly valóságos, mint amilyen a szemünk láttára összeomló két torony katasztrófája volt. Másrészt azért, mert még a nagy CNN sem vonhatja -- és mint azt az amerikai elnökválasztás "ki az elnök és ezt ki tudja meg leghamarabb" kínos közjátéka során tapasztaltuk, nem is vonja -. ki magát a folyamatosan zajló médiaharcokból. Abból a küzdelemből, amely a nézőszámért és a hirdetésekért folyik, s amely békésebb időkben is arra sarkallja a televíziókat, hogy minél szenzációsabb hírekkel és képekkel láncolja a nézőket a képernyő elé.
A kérdés mármost az, hogy mit tegyen és mit tehet a média "háborús időkben", amikor a "hírharc" felszámolni látszik a társadalom egészséges veszélyérzete és a biztonságot potenciálisan veszélyeztető pánik közötti határvonalat. Ráadásul egy olyan helyzetben, amikor az ellenség fő célja is éppen ez, vagyis saját jelentőségénél és képességeinél jóval nagyobb hatású félelem keltése a közvéleményben. Egy ilyen helyzetben ugyanis a "hírharc" hagyományos logikája óhatatlanul, és az eredeti szándékoktól teljesen függetlenül, az ellenség kezére játszik.
A fentiek természetesen vonatkoznak a magyar vizuális médiára is, azzal a kitétellel, hogy hazánk televíziói kicsiben, provinciálisabban és olykor már-már vérlázító nagyképűséggel produkálják ugyanezt. És itt nem elsősorban felkészületlenségükre gondolok, nem is csupán arra, hogy láthatóan nem áll mögöttük komoly szakértői csapat, s persze nincs ugyanannyi pénzük és technikájuk, mint amerikai társaiknak, hanem mindenekelőtt arra, hogy a világ nagy hírtelevízióinak műsorait és hangulatát meg sem próbálják a magyar sajátosságokhoz igazítani, s a világ eseményeit az itteni helyzetre értelmezni. Inkább a könnyebb ellenállást választják. Jelen esetben például a civilizáció elleni támadás jelszavát durván vulgarizálva azt játsszák, mint ha mi itt Amerika lennénk, ők pedig a CNN. Ez pedig gyakran olyan kínos, már-már felháborító kisiklásokhoz vezet, mint amilyennek legutóbb Magyarország vezető televíziója esetében lehettünk tanúi. Ahol egy amerikai "arat a fekete halál" feelingű áldokumentumfilm bemutatása után még meg is szavaztatták a kellőképpen frusztrált, már-már terrorizált magyar nézőt.
Teszik pedig mindezt általában kellemes kelet-közép-európai provincializmussal, erőltetett -- politikailag és szakmailag egyaránt inkorrekt -- álprofizmussal. Miközben élvezettel ízlelgetnek olyan -- az amerikai politika és a nemzetközi jog szempontjából egyaránt elfogadhatatlan -- kifejezéseket, mint például a "megtorlás", általában nem fektetnek túl nagy hangsúlyt azokra a hírekre, amelyek a történések értelmezése szempontjából ugyan kulcsfontosságúak, ám képileg nehezen és semmiképpen sem jeleníthetők meg hatásosan (például az ENSZ BT vagy az EU által elfogadott terrorizmus elleni akciócsomagok, a világszervezet Közgyűlésében megkezdett, a terrorizmus fogalmának meghatározása körüli vita stb.). Mindezek felett akár nagyvonalúan el is lehetne siklani, ha közben nem tapasztalnánk nap mint nap, hogy miként terjed itthon is az Amerikából -- jórészt a magyar média útján -- importált pánik.
A televíziós csatornáknak ez a felelőtlen magatartása a szeptember 11-ét követő tendenciák ismeretében több szempontból is komoly veszélyeket rejt magában. És itt nem csupán arról van szó, hogy ha a média nem korlátozza önmagát -- többek között a szenzáció-központú tájékoztatás mértéktartóbbá és árnyaltabbá tételével, megfelelő és állandó szakmai háttér biztosításával, valamint a külföldről átvett műsoranyagoknak a hazai valósághoz igazításával --, akkor ő maga járul hozzá a magyar társadalom bizonytalanságérzetének aránytalan felerősítéséhez. Hanem mindenekelőtt arról, hogy a pánikhangulatot gerjesztő "hírközléssel" a média azok számára nyújt muníciót, akik a terrortámadások okán vagy ürügyén kemény korlátozások -- hogy ne mondjam: cenzúra -- bevezetését tartanák kívánatosnak.
A szerző politológus