Túl Afganisztánon

A nyugati tőzsdéket egyelőre nem rázták meg az afganisztáni robbanások. Az árfolyamokba már hetek óta belekalkulálták a válaszcsapás elkerülhetetlenségét.
A pénzpiacok azonban a kiszámítható helyzetek barométerei, s terrorfronton mostantól nehéz lesz előrejelzésekbe bocsátkozni. A válaszcsapás jogosságát kevesen kérdőjelezik meg, hatása azonban ma még kiszámíthatatlan. Nem tudni, hogy a tálibok amúgy is kezdetleges katonai infrastruktúrájának lerombolását képes-e használni a fegyveres ellenzék. Nem tudni, hogy a segélycsomagok szórása valóban gyengíti-e Omar molla és bin Láden hatalmi bázisát, vagy csupán a humanitáriánus katasztrófát emlegető nyugati aggályok elhallgattatására szolgál. Nem tudni, hogy a Nyugat-barát iszlám rendszerek meddig képesek tartani magukat odahaza, illetve meddig hajlandók együtt menetelni a nemzetközi koalícióval. Állítólag arab kormányok azt kérték az amerikaiaktól, hogy ezúttal vigyék végig, amit elkezdtek, ne úgy, mint tíz éve Irakban. Ám minél tovább húzódik és minél több országra terjed ki az al-Kaida terrorhálózat (vagy netán egyéb szervezetek) elleni fegyveres harc, az mostantól már egyre jobban erősítheti egyfelől a kételyeket, másfelől a fanatizmust.
Ezek a dilemmák persze eddig is megvoltak, a válaszcsapás lebegtetése közben azonban egyre szorosabbra lehetett fonni a diplomáciai-pénzügyi-jogi hálót. Csak remélni lehet, hogy egyben olyan szilárdra, ami a puska eldördülése után is kiállja a várható szakítópróbákat. Mert bár Bush visszatérőleg emlékeztet rá, hogy hosszú csatára kell berendezkedni a terrorizmus ellen, azért az amerikai közvélemény legalábbis gyors részeredményekre számít. Közben pedig egyre inkább tudatosodik világszerte, hogy a felgöngyölítés csak egy olyan megváltozott nemzetközi környezetben lehet eredményes, amelyben a terrorizmus okaira politikai választ is adnak. Elsősorban a Közel-Keleten.
A fegyverek csak köztes kiegészítő eszközök lehetnek ebben az új hidegháborúban, mint ahogyan a régit sem a harctereken nyerték meg a demokráciák.