Argentína: az elodázott dollárosítás

A korábban sehova nem vezető, helyi tradíciókhoz visszakanyarodó - külföldi befektetők által nyomban "intervencionistának" minősített és rövid életűnek jósolt - gazdaságpolitikai kurzust választott Argentína, amikor elhatározta a valutája leértékelését, illetve későbbi lebegtetését. Ennek lehetett volna alternatívája a hetek óta halogatott - és még legalább hónapokra elodázott - dollárosítás, amely nehezen vizsgálható az érdekérvényesítés hagyományos kategóriái szerint. Az Egyesült Államok fizetőeszközének - és mellesleg elsődleges nemzetközi tartalékképzőnek - az Argentína általi átvétele nem minősíthető olyan alapon, hogy az jó vagy rossz, illetve kinek előnyös, kinek hátrányos: a lépés megtétele hosszabb távon elkerülhetetlen, amit a pénznemek latin-amerikai rotációjával kapcsolatos minden eszmefuttatás alapjává kell tenni.

Az USA-dollár bevezetése korábban megtörtént Salvadorban és Ecuadorban, a folyamat spontán módon jelentősen előrehaladt Panamában és Guatemalában, egyes kommentátorok pedig már arról spekulálnak, hogy mikor fog átállni Kanada. Az argentin gazdaság esetleges dollárosítása, illetve az ide vezető folyamatok értelmezése kapcsán mindenekelőtt utalni kell arra a valutáris mechanizmusra, amelyet a mostani peronista vezetés naponta elátkoz, és minden bajok okának kiált ki. Az ott a "konvertibilitás mechanizmusa" néven ismert rendszert a nemzetközi pénzügyekben valutanácsként (currency boardként) említik, ami elsősorban pénzforgalmi eljárást jelent, és csak másodsorban, illeve esetlegesen egy ennek felügyeletére létrehozott testületet. A rendszer legfőbb jellemzője az, hogy a belföldi fizetőeszköz-állományt - egy önkényesen megválasztott paritás mentén - minden körülmények között a valutatartalékok szintje alatta tartják, ennek következményeként mind a jegybank, mind a kormány lemond az önálló monetáris politika - pontosabban a pénzteremtés - lehetőségéről. Ilyen - az infláció gyors letörésére és az árstabilitás tartósítására kiválóan alkalmas - eljárást alkalmaznak még például Bulgáriában és Hongkongban.

A kilencvenes évek eleje óta 1:1 arányban rögzített pezó-dollár árfolyam- a kezdeti látványos piaci liberalizációval és privatizációval egyetemben - váratlanul hozott gazdasági jólétet és élénk fogyasztást, ami különösen éles kontrasztot mutatott a nyolcvanas évek hiperinflációjával és az azt kísérő pauperizációval szemben. A felértékelődő pezó miatt azonban sorvadásnak indult nemzetközi versenyképesség, ami az erős közületi és magánfogyasztással együtt oda vezetett, hogy fokozatosan erodálódtak az ország külgazdasági pozíciói. A legrosszabb az egészben az volt, hogy az alkalmazott valutáris mechanizmus miatt a gazdaság degradálódása sokáig rejtve maradt, amikor pedig látni lehetett a helyzet tarthatatlanságát, akkor nem akadt politikai erő, amely véget mert volna vetni annak a hamis jólétnek, amelyet egy brit gazdasági lap a "pizzát pezsgővel!" korszakaként említett. A degradálódás nagyrészt a peronisták 1999-ig tartó regnálása idején ment végbe, és a mára 141 milliárd dollárosra duzzadt államadósság is Carlos Menem akkor lezárt, tízéves elnöksége idején vált önjáróvá. A latin-amerikai demokráciák gyengesége és diszfunkcionális jellege folytán azonban a peronista politikust nem merték közvetlenül felelőssé tenni a katasztrofális gazdasági helyzetért, ezért csak fegyvereladási ügyletek kapcsán indítottak vizsgálatot ellene, amelynek lezárta után hívei örömtüntetésen üdvözölték, politikai tevékenységének folytatására és a korábbi jólét visszahozatalára biztatták.

A államadósság kezelhetetlensége tavaly nyáron vált végképp nyilvánvalóvá, amikor a gazdasági miniszter még egy - "végső" - fogadalmat tett, hogy a kormány egyensúlyba hozza a költségvetést. Domingo Cavallo egyúttal kísérletet tett a dollár-pezó kapcsolat lazítására és az eurónak a valutaforgalmi és tartalékrendszerbe való bevonására. A felvetés sokatmondó hallgatást váltott ki Washingtonban, mind az IMF-nél, mind a Bush-kormányzatnál. Tavaly késő ősszel nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdaság gyors zsugorodása közben esély sincs a költségvetés kiegyensúlyozására. A szükséges megszigorításokat már csak azért sem lehetett érvényesíteni, mert tartományok többségét irányító peronisták (vagy ahogy ők magukat nevezik, a "iustitionalisták" - "igazságosok") az őszi törvényhozási választásokon a törvényhozás mindkét házában átvették az ellenőrzést, és mind regionális, mind szövetségi szinten elutasították az előterjesztett takarékossági programokat. A döntő mozzanat valamikor novemberben következett be, amikor az IMF vezérigazgatója levelet intézett az akkor még hivatalban lévő Fernando de la Rúa elnöknek, amelyben - a Reuters egy december eleji jelentése szerint - egyetlen választási lehetőséget kínált fel: "dollárosítsatok, vagy értékeljetek le!" A valutaalap által felkínált alternatíva akkor eleve fiktívnek volt tekinthető, mert a leértékelés egyet jelentett volna a dollárban eladósodott középrétegek és vállalatok gyors tönkremenetelével. A preferenciáikat állítólag egyes IMF-tisztviselők külön is megfogalmazták, amikor kijelentették, hogy az alap "elégedett lenne" a dollárosítással.

Az USA fizetőeszközének bevezetését azonban elutasította De la Rúa elnök, aki alól végképp kicsúszott a talaj, amikor a valutaalap - a költségvetési egyensúly hiányára hivatkozva - elutasította a decemberben esedékes hitelrészlet folyósítását. Az őt hivatalában követő Rodriguez Saá néhány érdekes reformot jelzett, amely szerint maradt volna az 1:1-es pezó-dollár árfolyam, a fellépő súlyos likviditászsugor ellensúlyozására pedig egy segédvaluta, az argentino bevezetését ígérte. Ez az eljárás - elvileg - lehetőséget teremtett volna arra, hogy pezóban meglévő 11 - egyes források szerint 9 - milliárdos monetáris bázist dollárra cseréljék. Erre a célra fel lehetett volna használni akár a még meglévő 15 - egyes források szerint 18 - milliárd dolláros tartalékokat vagy bármely további, külföldről bevonható forrást. Az eleve átválthatatlannak és leértékelődőnek szánt argentino ugyan sok bonyodalmat okozott volna, ennek ellenében viszont az alkalmazásával meg lehetett volna teremteni azt a pótlólagos likviditást, amellyel megállíthatták volna a tömeges elnyomorodást. Idővel a meglévő tartalékokból vissza lehetett volna vásárolni a harmadikként alkalmazni kívánt segédvalutát. Ezzel az egész argentin gazdaság - beleértve a vállalati aktívákat csakúgy, mint a lakossági vagyont - magas értékbázison lett volna szanálható és stabilizálható. Saá tervét azonban elutasították a keményvonalas peronisták, akik a devalválódás beláthatatlan sorozatát választották.