Sokan és évtizedeken keresztül keseregtek amiatt, hogy a Nyugat milyen kiterjedt mértékben uralja a globális gazdasági rendszert. A multilaterális szervezetek irányításától kezdve a pénzügyi szolgáltatások megtervezéséig az egész globális infrastruktúra szemlátomást a nyugati érdekeknek volt alárendelve. Miközben sok szó esett a reformokról, a nyugati országok ismételten akadályoztak minden erőfeszítést, amelynek nyomán érdemben erodálódtak volna a kiváltságai. Ha helyenként sikerült is megtörni a Nyugat ellenállását, a változás ott is legfeljebb fokozatos vagy éppen bátortalan volt. Így számos átalakuló gazdaságú ország veszítette el bizalmát a „közös menedék” iránt, amelyet a globális rendszer kínált, főleg nagy szükség idején. Ezt a folyamatot katalizálták az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején az ázsiai, a kelet-európai és a latin-amerikai
Az érintett feltörekvő országok – élükön az ázsiaiakkal – erőltetett menetben fogtak hozzá a pénzügyi önerőre támaszkodás megteremtéséhez. Amint sikerrel túljutottak a válságkezelés fájdalmas fázisán, korábban elképzelhetetlennek tartott szinten halmoztak fel tartalékokat. Hatalmas folyómérleg-többleteik révén sok milliárd dolláros külső adósságokat tudtak ledolgozni. A külső eredetű zavarokkal szembeni sebezhetőségük csökkentésére kiterjesztették a belföldi pénzügyi közvetítői szektor méreteit és hatáskörét.
Ezek a fejlemények éles kontrasztot mutattak a Nyugaton történtekkel szemben, ahol hatalmas tőkeáttételt alkalmaztak, és masszív adósságokat halmoztak fel. A pénzügyi túlkapások inkább szabálynak, semmint kivételnek számítottak, amit megkönnyített a pénzpiaci innováció terjedése, illetve a hitelezési normák és az elővigyázatos szabályozás általános hanyatlása.
A világon ekkor állt minden a talpáról a fejére: a „gazdag” országok hatalmas deficiteket halmoztak fel, a korábbi hitelezők nettó adós státusba kerültek. Eközben a korábbi „szegény” államok többleteket mutattak ki, és óriási tartalékokat hoztak össze, többek között a nyugati gazdaságokkal szembeni követelésekből. Az érintett kormányok keveset sejtettek abból, hogy az eltérő gazdaságpolitikai vonalvezetés hatalmas, globális egyensúlyhiányhoz vezet, amely a nemzetközi gazdasági rend alapjait megrendítő pénzügyi válságban csúcsosodik ki.
Ez a gazdasági rend már nem állítható helyre maradéktalanul. Az erős fellendülést felváltó lanyha nyugati növekedés időről időre recesszióba hajlik, miközben nagyarányú a és sokasodnak az adósságszinttel kapcsolatos aggályok, főleg Európában. A dolgok meglepő fordulataként ma szinte minden nyugati államnak aggódnia kell a hitelképességi besorolásáért, miközben néhány feltörekvő gazdaság folyamatosan feljebb lép ezen a ranglétrán. Lassan mindenki emlékezetében megjelenik a kép, amelyen a nyugati delegációk kezükben kalapjukat szorongatva kilincselnek a fejlődő államoknál pénzügyi támogatást kérve, mind közvetlen formában, mind a Nemzetközi Valutaalap közvetítésével.
A nyugati és a feltörekvő világ közötti szokatlan konvergencia látszólag azt tükrözte, amit az új nemzetközi gazdasági rend apostolai gondolhattak. Ez azonban csak a látszat, ami ez esetben is félrevezető, mégpedig jelentős mértékben. Az átalakulás szószólói ugyanis egy rendezett folyamatot képzeltek el, amelyben a gazdasági konvergenciát globális növekedés kíséri és segíti elő. Egy együttműködési folyamatot véltek látni, amelyet felvilágosult politikaformálás révén irányítanak. Ami azonban most éppen végbemegy, az ettől messzemenően eltér, és sokkal kiszámíthatatlanabb.
A Nyugat politikusai a felvilágosult vezetési stílus demonstrálása helyett rendre lemaradtak a realitások mögött, a válaszaikat pedig eleve aláásta a tagadásból, a félrediagnosztizálásból és az egymás közötti vitáikból adódó zagyvalék. A rendezett előrehaladás helyett a jelenlegi változásokat olyan rendezetlen erők mozgatják, mint a súlyos európai adósságválság miatti tartozáscsökkentési kényszer, illetve Amerika képtelensége a tartós növekedés és foglalkoztatás elindítására.
A nemzetközi intézmények – élükön az IMF-fel – azzal válaszoltak, hogy mérhetetlen öszszegű pénzügyi forrást pumpáltak Európába.
Visszafordíthatták volna például a rendezetlen adósságcsökkentést, és bátoríthatták volna a magánbefektetéseket, az ennek helyébe állított hivatalos finanszírozással azonban csak annyit értek el, hogy a magánszektorral szembeni tartozásokat áttestálták a közületi szektorra. Számos felzárkózó ország ezzel egyidejűleg szóvá tette, hogy az Európába utalt, sokszor tízmilliárd dolláros tételek ellenében kikötött gazdaságpolitikai feltételek elhalványodnak amellett, amit velük szemben érvényesítettek az 1990-es évek végén és 2000-es évek elején.
A politikusoknak szerencsére még mindig megvan a lehetőségük, hogy felzárkózzanak az (egyre rendezetlenebb) globális változásokhoz, amelyeket eddig nem irányítottak, hanem kullogva követtek.
Az élre álláshoz azonban többre van szükség, mint egyszerűen jobb nemzeti gazdaságpolitikára például Európában vagy Amerikában, mert legfőbb ideje, hogy elindítsák a multilaterális rendszer és főbb intézményeinek mélyreható reformját. Ez a folyamat együttes vezető szerepet tételez fel a feltörekvő államok és az őket egyenlő partnerként kezelő nyugati hatalmak részéről.
Copyright: Project Syndicate, 2011.
www.project-syndicate.org
Mohamed A. El-Erian-->
