Elképzelem, ahogy valamikor a hónap végén felkeres a gázszolgáltató munkatársa, és megkér, hogy legyek olyan kedves nyilatkozni arról, mennyi gázt használok majd a következő hónapban. Bár nem tartom magam a szabályok kijátszásában különös örömét lelő embernek, azért egy ilyen kérdésre nyilván nagyon „visszafogott” becslést adnék. Nos, „erkölcsi” kérdéssé tenni egy kváziadó megfizetését nem feltétlenül szerencsés dolog, és nem szolgálja a költségvetés érdekeit sem, hiszen tegyük a kezünket a szívünkre – gyarlóak vagyunk, és senki sem szeret fizetni.
A tréfát félretéve – bár figyelembe véve, hogy az idén 75, jövőre pedig 150 milliárd forintos tételről beszélünk, a dolog nem is annyira mulatságos –, a használatarányos elektronikus útdíjszedés kapcsán megjelent törvénytervezetben szereplő elképzelés finoman szólva is meglepő, akár nevezhetnénk unortodoxnak is. A jogszabálytervezet szerint ugyanis az útdíjfizetésre kötelezettek – vagyis a 3,5 tonnánál nagyobb össztömegű tehergépjárművek működtetőinek – bevallására épül majd a rendszer. Ráadásul két módon is befizethetik majd a díjat, egyrészt dönthetnek úgy, hogy egy adott útszakaszra vonatkozó „viszonylati jegyet” vásárolnak, illetve választhatják a kifinomultabb megoldást, amelynek során „bevallási közreműködő” segítségével róják majd le a magyar utak koptatásáért kiszabott tarifát.
Ahhoz képest, hogy az e-útdíj ügy kezdetén a szakmai közvélemény még úgy gondolhatta, hogy egy rendkívül összetett, ugyanakkor igen fejlett rendszer valósulhat meg, amely maximális hatékonysággal biztosítja majd a használatarányos fizetést, a törvénytervezet jelenleg ismert formájában legalábbis kérdésessé teszi ezt. Július elsejéig persze még sok minden változhat, de ha a jelenlegi úton haladnak tovább a dolgok, akkor újabb apró mozaik kerül a hatalmas képzeletbeli táblára, amelyen ez olvasható: „Ez itt a nagy bemondások országa!”
