Lvovban péntek este állt a bál. Álarcosbál, ukrán ellenzéki módra. Ha nem is nagy számú, de lelkes és elszánt társaság takarta el az arcát, húzott szemöldökig sísapkát. A rendőrség nem avatkozott közbe, pedig akkor már Viktor Janukovics elnök aláírta a parlament által elfogadott legfrissebb törvényt. Ez egyértelműen az ellenzéket regulázza.
Igaz, az ellenzék nem ismeri el érvényesnek azt a törvényt, amely előírja, hogy utcai demonstrációkon tilos álarcot, sisakot viselni, az arcot semmivel sem lehet eltakarni. Tilos öt kocsinál nagyobb konvojban haladni, tilos szélsőségesnek minősített cselekményeket végrehajtani. Aki ezeket megszegi, akár két év börtönt kaphat. A hatalom adminisztratív intézkedésekkel igyekszik gátat szabni a tiltakozásoknak.
Janukovics jól taktikázik. Egy éve még elhitette az Európai Unióval, hogy kész a társulási szerződés megkötésére, amit a novemberi vilniusi csúcsértekezlet előtt rúgott fel. Az ukrán államfőnek az is bejött, hogy egy-két látszatintézkedéssel igyekszik ellenfelei kedvében járni. Péntek este például elfogadta az elnöki titkárságot vezető Szergej Levocskin lemondását, ami már november 30. óta az asztalán feküdt. Levocskin akkor, egy nappal azt követően állt volna félre, hogy az ukrán speciális kommandó könyörtelenül szétverte Kijevben az ellenzéki demonstrációt.
A látszatpolitizálás mögötti lényeggel és érdekkel persze mindenki tisztában van.
Az utcán fogyóban a decemberi lendület, sőt, az ellenzéki pártok maguk hirdettek szünetet a karácsonyi–újévi ünnepek idejére. Úgy tűnik, legfeljebb a hatalom segítheti őket az újabb mozgósításban azzal, hogy a demokráciát semmibe véve ágyazza be magát. A már említett törvénycsomagot is tragikomikus körülmények között szavazta meg a parlament (amely az idei büdzsét még nem tudta elfogadni).
Az ellenzéki pártok blokád alá vették a parlamenti elnök irodáját, így ő a szavazás első körében nem is lehetett az ülésteremben, csak egy szünet után jutott be. Igaz, a pulpitushoz vezető utat akkor is elzárták, így a kormánypártiak és az őket támogató kommunista frakció tagjai a helyükről voksoltak. Nem gombnyomással (a gépet az elnök nem tudta működtetni), hanem kézfeltartással. A számlálás voksolásonként három-négy másodpercig tartott, az eredmény mindig ugyanaz volt: 235 igen.
A hatalom akkor már túlvolt azon, hogy ugyancsak bürokratikus módon papíron lehetetlenné tegye az ellenzéki UDAR párt vezetőjének, a profi bokszpályafutásától éppen most búcsúzó Vitalij Klicskónak a 2015-ös elnökválasztáson az indulás lehetőségét, mert évekig nem otthon fizetett adót. Zárójelben: Lech Walesa volt lengyel államfő, a legendás, forradalmat indító Szolidaritás mozgalom alapítója egy nyilatkozatában még decemberben azt mondta, hogy az ukrán ellenzéknek nincsen igazi vezéralakja.
A következő két-három hónap eldöntheti, hogy az ellenzék képes-e háttérbe szorítani a hatalmat, vagy 2015-ös elnökválasztásig megdermednek a frontvonalak. Most ez utóbbinak van nagyobb valószínűsége. Oroszország a Szocsi téli olimpia után aktivizálhatja magát (Vlagyimir Putyin orosz elnök addig nem foglalkozik újra az ukrán kérdéssel), az orosz–ukrán 15 milliárd rubeles kölcsönalku a gazdaságban és a népjólétben is éreztetheti hatását.
A reménykedők addig is az Európai Unióban bíznak. Bízhatnak-e? Hiszen Brüsszel tavaly év végén már elvesztett egy csatát. Igaz, a napokban újra aggodalmának adott hangot a kijevi események miatt, de ennél többet nem tehet. A kérdés nem pusztán egy 45 milliós, valamikor prosperálható piac megszerzéséről szól, hanem arról, hogy az egységesülés álmában ringó Európa megnyeri-e az ukrán bástyát, és legfőképp: kiegyezik-e az orosz „királlyal”. Nagy sakkjátszma lesz, amelynek pillanatnyilag az ukrán gyalogok látják a kárát.
