A megszorítás politikája megbukott. Hívei azonban továbbra is győzelemről akarnak beszélni, amelyet azon igen gyenge érvvel támasztanak alá, miszerint a gazdaság nem omlott össze, vagyis a megszorítás politikájának működnie kell. De ha ez lenne a viszonyítás alap, akkor az lenne a legjobb módja lejutni egy hegyről, ha leugrunk a szikláról.
Valójában minden válság véget ér egyszer. A sikert nem az alapján kell megítélni, hogy megindult a kilábalás, hanem azon, hogy az milyen gyorsan zajlik le, és hogy mennyire súlyos károkat okozott.
Ezen körülmények alapján a megszorítás módszere teljesen katasztrofálisnak bizonyult, ami azzal vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy az európai uniós gazdaságok ismét stagnálással, ha nem egy harmadik recesszióval néznek szembe, miután a mértéke rekord magas szinten áll, illetve az egy főre jutó reál értéke számos országban a előtti szintek alatt maradt. Még a legjobban teljesítő országokban, mint például Németországban is a 2008-as válság utáni növekedés lehangolóan alacsony mértékű.
A válság által leginkább érintett országok depresszióba süllyedtek. Más szóval nem lehet leírni azt, amikor egy gazdaságban, mint például Spanyolországban vagy Görögországban az emberek közel negyede és a fiatalok több mint fele nem talál munkát. Azt mondani, hogy bevált a terápia, mivel a munkanélküliség mértéke néhány százalékponttal csökkent, vagy mert remény van egy csekély mértékű növekedésre, ahhoz hasonló, amikor a középkorban az orvos azt mondta, hogy a véreztetéses gyógymód működik, mert a beteg még nem halt meg.
Ha Európa mérsékelt szintű növekedését az 1980-as évektől kezdve megvizsgáljuk, akkor számításaim azt mutatják, hogy az eurózónában a termelés több mint 15 százalékkal alacsonyabb szinten van annál, mint ahol a 2008-as pénzügyi válság bekövetkezte nélkül állna. Ez idén mintegy 1,6 ezer milliárd, összességében pedig több mint 6,5 ezer milliárd dollár értékű veszteséget jelent. Az még aggasztóbb, hogy a két referenciaérték közötti különbség tovább nő, és nem csökken, ahogy azt várni lehet egy lejtmenet után, amikor a növekedés üteme jellemzően gyorsabb, mint normális esetben. Egyszerűen szólva, a hosszú recesszió visszaveti Európa potenciális növekedését.
Eközben Németország arra kényszerít más országokat, hogy olyan politikát folytassanak, amely gyengíti gazdaságaikat és demokráciáikat. Amikor az állampolgárok ismétlődően politikai váltásra szavaznak, azonban azt mondják nekik, hogy máshol dőlnek el a dolgok, vagy nincs más választásuk, akkor mind a demokrácia, mind az európai projekt ügye sérül.
Három évvel ezelőtt a franciák a változásra szavaztak, ehelyett egy újabb adag megszorítást kaptak. A közgazdaságtan egyik legrégebbi feltevése a kiegyensúlyozott költségvetési multiplikátorról szól, vagyis arról, hogy az adók és állami kiadások párhuzamos növelése élénkíti a gazdaságot. Ha az adók főként a gazdagokat célozzák, míg az állami kiadások a szegényeknek kedveznek, akkor a multiplikátor hatás különösen magas lehet. Franciaország úgynevezett szocialista kormánya azonban a társasági adókat csökkentette és visszafogta az állami kiadásokat. Ez a Németországból elismerést kiváltó recept pedig szinte garantálja a gazdaság gyengítését.
Az a remény pedig, hogy az alacsonyabb társasági adók élénkítik majd a beruházásokat, ostobaság. Ami visszatartja a beruházásokat (mind az Egyesült Államokban, mind Európában) az a kereslet hiánya, nem a magas adók. Miután a legtöbb beruházást hitelből finanszírozzák, amelyek kamatai az adóból leírhatók, így a társasági szintjének kevés hatása van a beruházásokra.
Olaszországot pedig arra bátorították, hogy gyorsítja fel a privatizációt. Matteo Renzi miniszterelnök azonban jó érzékkel felismerte, hogy nincs sok értelme a nemzeti vagyont eltékozolni azáltal, hogy a mostani időkben alacsony áron árusítsa azt ki. Hosszú távú megfontolásoknak és nem rövid távú anyagi kényszerűségeknek kellene meghatároznia azt, hogy milyen tevékenységek kerülnek a magánszektorhoz. A döntésnek azon kellene alapulni, hogy mely szektorban lehet az adott tevékenységet a leghatékonyabban működtetni, amely egyben a legtöbb ember érdekét a legmegfelelőebben szolgálja.
A nyugdíjrendszer magánosítása például igen költségesnek bizonyult azokban az országokban, amelyek kipróbálták azt. Amerika főként magánkézben lévő egészségügyi rendszere a világ legkevésbé hatékony módon működő ellátása. Ezek nehéz kérdések, azonban arra könnyű rámutatni, hogy az állami alacsony áron történő eladása nem megfelelő módja a közpénzügyek hosszú távú erősítésének.
Európa összes szenvedése – amelyet egy mesterséges fizetőeszköz, az euró szolgálata okoz – éppen olyan tragikus, mint amennyire szükségtelen. Bár egyre több jel mutat arra, hogy a megszorítás módszere nem működik, Németország és más „héja” típusú tagországok nem foglalkoznak ezzel, és Európa jövőjét kockáztatják egy régóta hiteltelenné vált elmélet alapján.
Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org
