Ma már nehéz úgy kilépni az utcára, hogy ne Kozák Danuta, Szilágyi Áron vagy éppen Kemény Dénes mosolyogna ránk az óriásplakátokról, amint a 2024-es budapesti olimpia rendezése mellett állnak ki. Mindannyian büszkék vagyunk olimpiai bajnokainkra, és biztos, hogy mindenkinek felejthetetlen élményt nyújtana, ha élőben, Budapesten láthatná legjobbjainkat. Érzelmi alapon minden az olimpiarendezés mellett szól, vannak, akik szerint a társadalom szöveteit is erősítené. A racionális, pénzügyi érvek azonban már nem ennyire egyértelműek. Nem véletlen, hogy a rendezésről szóló budapesti népszavazást célzó aláírásgyűjtés sem áll rosszul. A kezdeményezés szervezői úgy gondolják, az olimpia nem térül meg, elszállnak a költségek, a korrupció átszőheti a fejlesztéseket, és egyébként is: rengeteg olyan terület van – elég csak az egészségügyet és az oktatást említeni –, amelybe sokkal fontosabb lenne pénzt önteni.
A történet azonban makrogazdasági szempontból nem csak erről szól. Ilyen kis országban még sosem rendeztek olimpiát. A NOB ugyan elkötelezett a kisebb, olcsóbb, észszerűbb nyári játékok mellett, ám a költségek csak korlátozottan faraghatók le. Nem véletlen, hogy általában a rendező városok országai éves GDP-jének 0,2–4 százalékát teszik ki a költségek, Magyarországon pedig a legóvatosabb becslések szerint is ez elérné a 10 százalékot. Vagyis nem arról van szó, hogy fejletlenek volnánk, hiszen egy főre jutó GDP-ben nem állunk rosszul a korábbi rendezőkhöz képest, de a tízmillió magyar által megtermelt éves jövedelem, a gazdaság mérete eltörpül az olimpia költségei mellett. Innen nézve pedig már az a kérdés, hogy 2024-ig minden évben érdemes-e – egyenletes elosztást feltételezve – a több mint 1 százalékát erre költeni.
Sokan érvelnek azzal, hogy a fejlesztéseket egyébként is meg kellene valósítani, és a közvetlenül olimpiaspecifikus költségek minimálisak. Ez azonban elég nehezen védhető annak tükrében, hogy jelentős beruházásokat fordítanak majd sportlétesítményekre vagy az olimpiai falura, de az infrastrukturális fejlesztések egy részének indokoltsága is kérdéses. Mi több: Közép-Magyarország az ország legfejlettebb régiója, és Budapesten a legmagasabb az egy főre jutó GDP. Az olimpiarendezéssel további százmilliárdokat fecskendeznének a város fejlesztésébe, még tovább növelve a vidék és a főváros közötti fejlettségi különbséget.
Az szerepe sem elhanyagolható ebben a megközelítésben. Magyarország az egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – haszonélvezője az EU-forrásoknak a 2014–2020-as fejlesztési időszakban, vagyis az unió óriási lehetőséget adott az ország kezébe a reálkonvergencia erősítésére. Minden bizonnyal még 2020 után is komoly forrásokat biztosít számunkra az EU, ezekből kell megteremtenünk a későbbi növekedés alapjait, javítanunk a gazdaság potenciális növekedését. És azt a kormány is elismeri, hogy ez az utolsó nagy lehetőségünk a felzárkózásra. Ha az olimpia rendezésének rendeljük alá a források egy részét – vagy a költségvetés beruházási keretét fordítjuk erre –, akkor félő, hogy elvesztegetjük az eurómilliárdokban rejlő lehetőséget. Megeshet, hogy az állóeszköz-beruházásokból az olimpia után csak üresen álló eszközök lesznek, mint ahogy az új focistadionok példája is mutatja. De ami sokkal fontosabb: hazai vállalatok és elmaradott térségek eshetnek el fejlesztési forrásoktól az olimpia miatt.
A költségvetési politika mozgásterét is behatárolná a rendezés. Ha megnyerjük a jogot, akkor a következő hat évben nem tehetünk mást, mint imádkozunk, hogy ne érje el a világot egy válság, hiszen a fiskális politika képtelen lenne anticiklikus lépésekkel hatékonyan élénkíteni. Az olimpia költségei ugyanis olyan jelentősek, hogy azok a költségvetési hiány elszállása nélkül nem engednek meg célzott keresletélénkítő lépéseket a leszálló ágában, ne adj’ isten, recessziós időszakban. De ha ezt megússzuk is, akkor sem elhanyagolható az esélye annak, hogy később úgy emlékezzenek a budapesti olimpiára, mint ami a magyar gazdasági növekedés kerékkötője volt a 2020–2030-as években.
