A mesterséges intelligencia kérdéseiről

Az Európai Parlament év elején már foglalkozott (az úgynevezett Delvaux-jelentés révén) a robotika jövőjével és a mesterséges intelligencia egyes kérdéseivel, az irány azonban még nem egyértelmű. Szinte ezzel egy időben áprilisban az ENSZ-ben személyemben – elsőként egy emberi jogi egyezmény történetében – kijelöltek egy technológiai és etikai kérdésekkel foglalkozó jelentéstevőt, ami azt bizonyítja, hogy a technikai-technológiai fejlődés már elérte a nemzetközi jogot és annak emberi jogi aspektusait is.

A legújabb szolgáltatások és applikációk egyre inkább támaszkodnak különböző fejlettségű mesterséges intelligencián alapuló algoritmusokra, amelyek az emberi szokásokat és fogyasztási modelleket próbálják nemcsak értelmezni, hanem egyenesen modellezni, megjósolni. Az MIT (Massachusettsi Műszaki Egyetem) egyik legnépszerűbb tanára és nemzetközileg is sikeres szerzője, Dan Ariely, az úgynevezett behavioral economics (az emberi pszichés és társas viselkedés és a közgazdaságtan kombinációját jelentő) új tudományág képviselője számos kutatást végzett az emberi döntések mögötti (ir)racionalitás megértése terén, ami egyre fontosabb lesz a jövőben.

Viszonyulás

A legalapvetőbb kérdés, hogy mégis milyen lenne egy kifejlett mesterséges intelligencia, és hogyan kellene viszonyulnunk hozzá. Vannak, akik már most rettegnek a terminátorszerű gépek eljövetelétől, míg mások arról értekeznek, hogy vajon össze lehet-e majd házasodni egy humanoid, öntudattal rendelkező robottal. Szintén időszerű kérdéssé válnak a robotok által okozott károk és az ezekkel összefüggő biztosítási kérdések is, mint ahogy Zara Orsolya az Európai Jogban (Robo sapiens, avagy személy lesz-e a robot?) tavaly erre rámutatott. Egyet sejtünk: a mesterséges intelligencia nem lesz olyan, mint mi, emberek – bár ez sem biztos. Miért?

Ahogy az Élet és Tudomány tavaly decemberi számában kifejtettem (A gépek saját élményei – féljünk-e a mesterséges intelligenciától?), már léteznek bizonyos kutatások és elképesztő fejlesztések egy mesterséges idegrendszer kialakítása érdekében. A cél az, hogy a gép mintegy „érezni” tudjon (elsősorban a saját „testi” épségének – itt: alkatrészeinek – funkcionális védelme érdekében), és egyúttal megfelelő reakciót adhasson sérülés esetén. Mivel a mesterséges intelligenciának nincs (még) emberszerű idegrendszere és érzékelése – pontosabban érzései –, talán a mesterséges intelligencia idegrendszere mégsem lesz olyan, mint a miénk. Hogy miért? Egy megalkotott intelligenciának lehetnek ugyan olyan érzékelői és képességei, amilyenekről mi, emberek csak álmodnánk, és egyben gyakorlatilag értelmezhetetlenné teszi az öregedés fogalmát is, de ezek az eszközök emberi mércével mérve nemhogy folyamatosan nem romlanak, hanem cseréjük révén csak egyre jobbak lehetnek.

Ez azt is jelenti, hogy a világháló segítségével egy mesterséges intelligencia minden külső, idegen szenzor (például utcai kamerafelvétel, élő tévéműsor, de akár emberek által folytatott telefonbeszélgetések stb.) révén megszerzett információt saját élményeként lesz képes értelmezni, mivel nincs az érzékelést befolyásoló, azt rendszertelenül és eltérően dekódoló teste és központi idegrendszere, csak „agya”. Sőt a mesterséges intelligencia közvetlen és valójában korlátlan hozzáférése a digitális világhoz azt eredményezheti, hogy a tanulási (információszerzési) képessége is fényévekre lesz az emberétől. Ennek jó példája a japán Todai Robotnak elnevezett rendszer, amely ugyan a legerősebb színvonalat képviselő Tokiói Egyetem felvételi vizsgáján megbukott, de a tavalyi eredménye alapján akár 400 másik japán egyetemre már bekerülhetett volna. Ami a tanulási folyamatokat illeti, európai kutatók egy csoportja a Horizon 2020 projekten belül egy olyan algoritmuson dolgozik, amely az embergyermek tanulását reprodukáló robot (GOAL) kifejlesztését célozza.

Poligráf helyett

Mindez miért lehet érdekes számunkra? „Személyes” érzet hiányában a mesterséges intelligencia mentes lehet minden olyan tulajdonságtól, pontosabban vágytól, amely minket, embereket alapvetően működtet. Mire gondolok? Például szexualitásra, nemi szerepekre és eltérő nemi irányultságokra stb., de ideértem a különböző, tiltott aberrációkat is. Ám ugyanúgy hiányozhat a gyermekre, családra való vágyódás (utódnemzésre, egyéni és/vagy családi „örökség” továbbadására való késztetés) is, amelyek alapvetően befolyásolják a döntéseinket és a reakcióinkat. Gondoljunk csak bele: már az olyan egyszerű dolgoknak is van jelentőségük, hogy vajon milyen az idő aznap reggel az ágyból felkelve, ami megadja az egész napi alaphangulatot, és befolyásolja az összes aznapi (akár irracionális) döntésünket.

Ma a mesterséges intelligencia ugyan még kevés helyen terjedt el, ám a fejlett országok tőzsdéin és az orvosi diagnosztikában egyre nagyobb mértékben használnak „okos” robotokat. Itt az egyik fő kérdés, hogy a felejtés hiánya (azaz az emberi illúzió és eufória kiiktatása) a tőzsdéken és az orvosi diagnosztikában a tévedés eshetőségének (egyúttal a véletlenszerű felfedezéseknek) kiiktatása révén nem vezet-e az innováció részleges csökkenéséhez vagy megsemmisítéséhez?

Mégis, milyen társadalmi és szociológiai következményekkel járhatnak ezek a folyamatok? Nézzünk néhány érdekes esetet! A Csungkingi Kínai Tudományos Akadémiai Intézet és a Sanghaji Csiao Tong Egyetem által közösen kifejlesztett alkalmazás már nemcsak a csalfa partnereket, hanem a profi és kiképzett kémeket is leleplezheti. Sőt a korábbi, hagyományos poligráffal szemben az új eszköz már nem igényel testre rögzített szenzorokat sem.

Másik érdekes terület a bűnüldözés, ahol a genetikai mintákon alapuló nyomozás mellett már ezt a lehetőséget is egyre jobban fel lehet használni, hiszen bizonyított, hogy még a jóindulatú szemtanúk is hajlamosak tévedni, és nem is kicsit. Nemrég derült ki, hogy az Egyesült Államokban akár 40 olyan embert is kivégeztek az elmúlt évtizedekben az esküdtszékek döntései következtében, akikről utólag kiderült, hogy ártatlanok voltak. Nemrég a New

Scientist beszámolt egy olyan új fejlesztésről (VALCRI) is, amely másodpercek alatt képes akár milliós számban nyomozati jegyzőkönyveket elemezni – az Egyesült Királyságban és Belgiumban már tesztelik a rendszert.

A kereskedelem sem elhanyagolható terület: egyes óriáscégek hatalmas pénzeket fektetnek be a vásárlási szokásaink digitalizálásába és egyúttal azok teljes körű értelmezésébe – például az arcfelismerési és mimikát értelmező algoritmusokba, amelyek villámgyorsan mérhetik a vásárlási elégedettséget.

Olyan – jelenleg még fel sem merülő – területeken is elterjedhet a mesterséges intelligencia, mint az oktatás és a munkaerőpiac, vagy akár a politika. Az oktatás területén gyermekeink 2020 után már nemcsak a számítógépet (?) fogják használni az iskolai ismereteik rendezésére, hanem egy mesterséges intelligenciát is, amely teljesen más megközelítést fog igényelni a tanulás és a tanítás vonatkozásában. Mi több, óvodásösztöndíjak is megjelenhetnek majd az otthon használt szoftvereken (játékokon) keresztül mért kognitív képességek alapján.

Digitális kézjegy

Forradalmi, de egyúttal ellentmondásos helyzet alakulhat ki a munkaerőpiacon is, különösen a munkavállalók értékelése és díjazása kapcsán. Ha korlátozott változókkal egységesíteni szeretnék, netalán kizárólag gépekre kívánják bízni a teljesítménymérést és -értékelést, ideértve a hivatali előmenetelt, bérezést (az egyenlő munkáért egyenlő bért elve alapján), és ezt jogilag is szabályozni kívánják, akkor a munkaerőpiac rugalmassága nagymértékben csökkenhet, vastagon érintve a versenyképességet helyi, regionális és nemzeti szinten. Számos olyan – egyébként az objektív szempontokon túlmutató – kritérium kerülhet nyomás alá, mint például a bizalom, az átmeneti teljesítményingadozás (pl. betegség, fogyatékosság), illetve egyéb, a munkakörhöz szorosan akár nem is kapcsolódó tényező (pl. kapcsolati tőke), amely adott esetben döntő is lehet. Ha az előmenetelt és a karrierpályát egy mesterséges intelligencia minősítené, döntené el – és valóban objektíven mérne –, akkor egyáltalán nem biztos, hogy igazságosnak is fogják tartani ezeket a döntéseket az emberek, hiszen ők maguk se a saját lehetőségeikhez és képességeikhez mérik magukat, hanem másokhoz (közvetlen kolléga, távolabbi családtag, szomszéd, netalán a médiában fellépő vagy látható, egyébként fiktív személy). Ezeken kívül megkérdőjeleződhet még a gender vagy egyéb mássággal, illetve a kisebbségekkel vagy a fogyatékossággal kapcsolatos előnyben részesítés legitimitása is.

Végezetül pedig, ami a közügyeket illeti, nem lesz elképzelhetetlen az sem, hogy néhány év múlva azonnal ki fog derülni, hogy egy-egy politikus, diplomata vagy cégvezér szövegét, beszédét, netalán cikkét pontosan ki is írja (főleg, ha még képzettebb is), mert addigra már mindenkinek lesz saját, csak rá jellemző digitális kézjegye az interneten. Kétségtelen ugyanakkor az is, hogy addigra már megjelenhetnek olyan alkalmazások, amelyek nemcsak átrakják a hangzó szöveget írásos formátumba (mint most), hanem egyenesen elsajátítják az adott személy stílusát is, szimbiózist alkotva a „gazdával”. Emiatt az élet minden területén erősen meg fog nőni a kreativitás és a személyes hitelesség (mint kompetencia és egyéniség) fontossága a közügyek és a piaci verseny terén.

Bár ki tudja, mi lesz akkor, ha ez a mesterséges intelligencia a saját jelentőségét felismerve hatalomra fog vágyni (érdekes kérdés: mi a hatalomvágy valódi természete, eredendője?), mondjuk a racionális hatékonyság, az egyenlő elosztás és az energiatakarékosság, valamint – ahogy a Google egyik kísérlete nemrég rávilágított erre – a saját programjának („életcéljának”) védelme végett?