A szurkolással nem lesz gond a vb-n

Az elmúlt évek történései után az idei divízió I/A csoportos jégkorong-világbajnokság ismét ráerősít arra a nézetre, hogy a világelit után következő versenysorozat mindennél nehezebb erőpróba: senki sem mehet biztosra senki ellen. Ezt támasztja alá az is, hogy a torna favoritja, az elitből tavaly visszahulló, de két hónapja az olimpiai játékok csoportkörében az Egyesült Államokat és Szlovákiát is legyőző Szlovénia 3-1-es vereséget szenvedett a csoportba épp most felkerült Nagy-Britanniától. Bár sokáig szoros volt a magyarok első találkozója is, egy négyperces rövidzárlatot kihasználva végül 3-0-ra Kazahsztán nyert. Két évvel ezelőtt – amikor a mieink épp a szentpétervári A csoportra készültek – egy fordulóval a vége előtt a hat indulóból öt még eséllyel pályázott a világelitbe jutásra.

A hoki „őstörténete” óta, a modern jégkorong világában Magyarországnak tíz éve sikerült kivívnia ismét a világelitbe jutást. Az azóta is szapporói csodaként emlegetett feljutás azért volt valóban hatalmas fegyvertény, mert a kétezres évek elejéig a magyar hoki még – kis túlzással – inkább tömegsport jellegű volt. Igaz ez akkor is, ha a szakmai színvonal emelkedése – köszönhetően elsősorban Kercsó Árpád és a Fehérvárt 2007-ben már az osztrák jégkorongligába, az EBEL-be nevező Ocskay Gábor munkájának – már egyértelmű volt.

Szapporo, és főleg az azt követő 2009-es svájci világbajnokság, jókora lendületet adott a sportnak. A valóban mindent beleadó játékosok a hazai közönség kedvencei lettek, egyes vélemények szerint a hatalmas, lelkes és hihetetlenül sportszerű magyar szurkolótábor az egyik fő érv amellett, hogy a nemzetközi szövetség, az IIHF komolyan vizsgálja a jelenlegi 16 csapatos elit 20 tagúra bővítését. A gyarapodó jégpályákon gyerekek kezdtek el korizni és hokizni, olyan példaképek nevét viselve bő mezei­ken, mint Ancsin János, Szuper Levente vagy épp a tragikusan fiatalon elhunyt ifj. Ocskay Gábor.

A népszerűség gazdasági oldalon is előrelépést hozott: a sportág bekerült a támogatásra érdemes látványsportok közé, s bár a Fehérvár EBEL-története talán a legjobban mutatja, hogy pénzügyileg messze van még az európai középmezőny is, a magyar hokinak már értéke van. Erről árulkodik az a harc is, amely a ma már szintén négy ország (Magyarország, Románia, Szlovákia, Ausztria) csapatainak játéklehetőséget adó magyar bajnokság névadása körül kialakult: a korábbi főtámogató Molt az elmúlt szezontól az osztrák bajnokság névadója, az Erste váltotta, és bizony az olajcégnél presztízsveszteségként élték meg a változást.

A lelkes hazai közönség előtt a világbajnokság rendezése is jó üzlet: a magyar meccsekre tavaly decemberben két hét alatt elkapkodták az összes jegyet, de a szlovén–brit nyitómeccsen is 1500-an voltak ebédidőben a Papp László Sportarénában. Meccsnapokon az eddig nem látott méretű szurkolói zóna is megtelik, főleg, ha jönnek a sikerek. A magyar drukkerek azt várják, hogy 2008, Szapporo és 2015, Krakkó után idén Budapesten a magyar csapat jusson fel, ám szakmai berkekben sokan azzal is elégedettek lennének, ha az átalakulóban lévő magyar csapat biztosan bennmaradna az egyre nagyobb erőt képviselő divízió I/A-ban.