Kényes kérdések, kínos kelepcék
A kibővített EU legszegényebb országainak csoportjában (Észt-, Magyar-, Lettország, Litvánia, Lengyel-, Csehország, Szlovákia és Málta) az egy főre jutó GDP átlaga az uniós átlag mindössze 42 százalékát éri majd el - számol a bizottság. A gazdasági egyenlőtlenségek példa nélküli módon nőnek majd a bővítéssel: a különbség a lakosság azon egytizede között, amely az unió leggazdagabb térségeiben, és azon egytized között, amelyik a legszegényebbekben él, megkétszereződik. Míg 2000-ben 68 millióan (a lakosság 18 százaléka) élt 48, elmaradottnak számító régióban, addig a 25 tagú EU már 67 elmaradott régiót számlál majd, ahol összesen 116 millióan (a lakosság negyede) vár gondoskodásra.
A számokból világos, mekkora kihívás előtt áll a regionális különbségek kiegyenlítését célzó - a szolidaritás uniós alapelvére épülő - politika. Azzal kapcsolatban széles körű az egyetértés, hogy továbbra is erőforrásokat kell biztosítani a legelmaradottabb régiók fejlesztésére, különösen az újonnan belépő államokban. Problémát jelent viszont, hogy az újabb elmaradott térségekkel való kibővülés nyomán a jelenleg elmaradottnak minősülő 48 régióból 18 kiesik, mert egy főre eső GDP-jük meghaladja az új EU-átlag 75 százalékát.
A bizottság eredetileg erre a hónapra ígért megoldási javaslatára január közepéig-végéig várni kell majd, mivel annak közzététe-lét nem akarják a kényes kérdésekkel szintén terhelt kormányközi konferenciára időzíteni. Az azonban ismert, hogy Michel Barnier regionális politikáért felelős biztos a jelenlegi rendszer fenntartását támogatja; szerinte a támogatási keretet - tekintettel az egyenlőtlenség fokozódására - akár növelni is lehetne.
A júliusban kiadott magyar kormányzati álláspont szintén az eddigi politika fenntartását, illetve erősítését szorgalmazza. A magyar javaslat szerint az elmaradott régiók felzárkóztatásának megnövekedett forrásigénye nem csökkentheti az ezt a célt szolgáló programok pénzügyi lehetőségeit, viszont egy rugalmasabb "menürendszer" megközelítés a programozás tekintetében hatékony eszköz lehet a források összpontosításához és átcsoportosításához.
Markánsan különbözik azonban ezektől az elképzelésektől az alapos reform mellett síkraszálló brit-holland-német álláspont. Eszerint fel kell hagyni azzal a gyakorlattal, hogy a közös regionális politika keretében a gazdag tagállamok egymást (is) finanszírozzák, és a jövőben csak az új belépők számára kellene biztosítani a strukturális alapok - a jelenlegihez képest szűkített - forrását. Elsőként Nagy-Britannia vetette fel a regionális politika renacionalizálásának ötletét, amely szerint a szegény területeknek adandó támogatások mértékéről nemzeti szinten kellene dönteni. Uniós segítségre a brit javaslat értelmében csak Görögország és Portugália legelmaradottabb régiói, illetve a kelet-európai új belépők lennének jogosultak.
A bizottság "önzőnek és irreálisnak" bélyegezve elvetette ugyan a brit álláspontot, a szintén a jelenlegi rendszer finanszírozói közé tartozó Hollandia és Németország azonban hasonlót fogalmazott meg. A brüsszeli testület liberális szárnyához tartozó Frits Bolkestein belső piaci és Mario Monti versenyügyi biztos is inkább az életképes régiók versenyképességének erősítésére, mint a fejletlenek felzárkóztatásra helyezné a hangsúlyt. A Romano Prodi bizottsági elnök által felkért szakértői csoport nyáron elkészült jelentésében szintén a renacionalizálás mellett szállt síkra. Az Európai Parlament viszont a másik oldal érveit tette a magáévá.
Bárki hallassa is a hangját a vitában, a regionális politika jövője a pénzügyi kérdések rendezésének a függvénye. Pénzügyi kérdésekben pedig a végső szó a tagállamok közötti alkudozásoknak helyet biztosító Európai Tanácsé.
