A magyar húsipar számára nem újdonság a nyugati export, és az azzal járó követelmények, hiszen a hetvenes években mind az Egyesült Államokban, mind Nyugat-Európában megjelentek a magyar hústermékek. A probléma azonban az, hogy az eddig kizárólag az exportra vonatkozó előírások viszonylag későn, június végén váltak kötelező jellegűvé a magyar piac összes szereplője számára. A mai gazdasági környezet azonban egyáltalán nem kedvez az iparág uniós felkészülésének, mert a cégeket az elmúlt években több kedvezőtlen hatás is érte. Jelenleg a magyar húspiacon erős túlkínálat mutatkozik. Ennek az az oka, hogy a 2000-ben és 2001-ben kialakult világpiaci túlkeresletet a termelők túlreagálták, s a szükségesnél nagyobb mértékben növelték a kínálatot.

Mindezt tetézte a rekordnagyságú ukrán és orosz gabonatermelés, amit elsősorban az európai piacok szívtak fel. Ennek eredőjeként az idén a kínálat mintegy tíz százalékkal haladta meg a keresletet, ráadásul a legálisan termelők helyzetét tovább rontja a fekete- és szürkegazdaság közel 20 százalékos "piaci részesedése" is.

A problémát súlyosbítja, hogy a korábban erős forint miatt a 400 milliárd forintos húsipari árbevétel 30 százalékát hozó export jelentősen visszaesett, növelve ezzel a belföldi túlkínálatot. Ennek megfelelően a termékek átlagos eladási ára jelentősen csökkent. Az árcsökkenés azért is súlyos, mert a hús kereslete nagyon rugalmatlan, vagyis az alacsonyabb ár mellett alig nő az értékesítési volumen, azaz az olcsóbbá válás szinte teljes egészében veszteségként jelentkezik.

Így az elmúlt években a hús ára átlagosan több mint 100 forinttal csökkent. Ha ezt megszorozzuk a tavalyi egy főre jutó 28 kilós húsfogyasztással és 10 millió lakossal, akkor az összes veszteség durván 28 milliárd forint. A feldolgozók szerint az erős forint miatti veszteség is legalább 11-12 milliárd. Ezek együttesen az iparág 400 milliárdos árbevételének egytizedét teszik ki, márpedig ekkora nyereségtartalék sosem volt az ágazatban.

A felvásárlási és fogyasztói árak csökkenésének egyik oka az, hogy a húságazat termelésének felét 8-10 nagykereskedő, illetve beszerzési társaság vásárolja meg, amelyek alkupozíciója a koncentráltság és a túlkínálat miatt meglehetősen erős. A húsfeldolgozók ennek a veszteségnek egy részét továbbhárították a tenyésztőkre, akik ma már önköltség alatt tudják csak az állatokat értékesíteni.

Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a tenyésztési hatékonysággal is súlyos gondok vannak: az EU-ban egy kilogramm sertéshúst 3 kilogramm takarmányból állítanak elő, addig itthon ez az érték 4-4,5. Ez még a magasabb költségek mellett is azt eredményezi, hogy a sertéshús felvásárlási ára némileg alacsonyabb az EU-ban, mint itthon. A végső fogyasztói ár viszont közel háromszorosa a hazainak, vagyis a nyugati húsipar jóval magasabb profitot realizál. Ugyanakkor nem feledkezhetünk el arról, hogy az EU-ban óriási tőkekoncentráció jellemzi az ipart, ami egyrészt méretgazdaságos termelést, másrészt nagy piaci erőt jelent. Egy nyugati cég éves vágókapacitása eléri a 2-4 millió sertést, míg Magyarországon a 300 vágóhídon évente összesen 4,8 millió sertést vágnak. Ráadásul az EU-ban az állattenyésztési és -feldolgozási szféra közt szoros a tulajdonosi összefonódás, így sokkal kevesebb az érdekellentét is.

A helyzetet nehezíti a bizonytalan agrárpolitika: a termelők szerint az állami beavatkozások kapkodóak és tűzoltó jellegűek. Az FVM és a Vágóállat és Hús Terméktanács 2003-ban exporttámogatási céllal mintegy 3,3 mil-liárd forintot invesztált a sertéságazatba, egyúttal a tenyésztők védelmében megszabta a legalacsonyabb felvásárlási árat is. A sertéshús kilogrammjának felvásárlási árát 265 forintban határozták meg, és exporttámogatást csak az a feldolgozó igényelhetett, aki ezt az árat megadta. Szeptember végére azonban ez a kassza kimerült, a sertéshús ára pedig 220 forintra esett, jelezve a valós kereslet-kínálati viszonyokat. Csakhogy a sertéshús önköltsége ennél magasabb, becslések szerint 280 forint körül alakul, amit az magyaráz, hogy a termelés jó része korszerűtlen és napi likviditási gondokkal küszködő kisüzemekből kerül ki. A húsfeldolgozók azonban támogatás híján nem hajlandóak többet fizetni, mivel az adózatlan eredmény árbevételhez viszonyított aránya már így is 1,5 százalék alatt van, s folyamatosan csökken.

Ez a jövedelmezőség nemcsak a belső forrásokat apasztja el, de a külső tőkebevonásnak is gátat szab. Márpedig a költségvetési szigorítások miatt aligha lehet szó komolyabb állami támogatásról. A magántőke és az EU-s (elsősorban SAPARD-) pénzek bevonása pedig azért problémás, mert az iparág helyzete annyira bizonytalan, hogy még azt is nehéz előre jelezni, mi fog két-három éven belül történni. Ráadásul az uniós pályázatok mindig utólagos finanszírozásra szólnak. Pedig a kisebb magyar húsfeldolgozók némelyike megfelelő tőkeinjekcióval sikeresen megállná a helyét az unióban is, ahol a magyar termékeknek jó a hírneve.

Nemcsak mi gondolkodunk azonban közös uniós piacban, hanem a nyugat is. Márpedig a külföldi versenytársak nem mérhetőek a hazai cégekhez. A dán illetőségű - és a magyar piac felé kacsingató - Danish Crown húsipari cég éves árbevétele például mintegy 2,5-szerese az egész magyar húsfeldolgozó iparénak. Elképzelhető tehát, hogy azt a tőkét, ami jelenleg hiányzik, nyugati cégek fogják bevonni. A kérdés már csak az, hogy ebben az esetben mennyi marad a magyar húsipar évszázados tradícióiból és jellegzetességeiből.

A magyar húsfeldolgozók és vágóhidak uniós felkészültségét mérő statisztika igen szomorú jövőt fest. A mintegy 300 magyar vágóhídból 14-16 tudja már most maradéktalanul teljesíteni az EU elvárásait, 50-60 vállalta, hogy 2004. május 1-jéig eleget tesz ez irányú kötelezettségeinek, 44 üzem pedig 2006-ig átmeneti mentességet kapott a fejlesztések alól, ám csak a belföldi piacon értékesíthetnek. Az ipar maradék 140-150 szereplője, főként kisebb vidéki vágóhidak, még a hatályos magyar jogszabályoknak sem felelnek meg. A szabályok betartatását öt éve eredménytelenül követelő agrárkormányzat hatékonyságának azonban az uniós tagsággal drasztikusan javulni kell.