Egy festmény nem pusztán befektetés

Számtalan árveréssel, remek anyaggal és kísérőprogramokkal készül a hazai műkereskedelem az őszi-téli szezonra. Mit tervez a Kieselbach Galéria?

A kialakult szokásoknak megfelelően két nívós festményaukciót tervezünk. Az október 12-én sorra kerülő őszi árverésen - amelynek katalógusa most készül - az eddigi hagyományokhoz híven az 1850-1950 közötti időszak magyar festészetéé lesz a főszerep; többek között Munkácsy Mihály, id. Markó Károly, Benczúr, Rippl-Rónai, Vaszary, Derkovits, Schönberger, Márffy és Vajda Lajos fontos alkotásai kerülnek kalapács alá. Minden bizonnyal eddigi sikereink, az elmúlt években elért kiemelkedő aukciós eredményeink magyarázzák, hogy ez alkalommal is bőséges anyagból válogathattam az árverésre kerülő festményeket. Sok kvalitásos, múzeumi rangú kép bukkant elő, köztük számos eddig lappangó, a szakma számára is ismeretlen remekmű. Így egyre több kitűnő művész kapja meg a neki kijáró figyelmet és elismerést. A hazai festészet minél szélesebb körű megismertetését, az értékrend kikristályosodását szolgálja Modern magyar művészet című albumunk második részének megjelenése és az ahhoz kapcsolódó kiállítás is.

Lát esélyt arra, hogy az idehaza egyre nagyobb sikereket elérő művészeinket a nemzetközi piacra is sikerül bevezetni?

Ma elsősorban magyar gyökerekkel bíró külföldiek vásárolnak magyar festményeket, legyen szó akár budapesti, akár londoni aukciókról. Ez azonban reményeim szerint megváltozik: világszerte egyre többen engedhetik meg maguknak a műgyűjtés "passzióját", és a növekvő igény kielégítésére a nemzetközi piacnak folyamatosan újabb kedvencekre van szüksége a régiek mellé. A friss színfoltot jelentő alkotások a hazánkat csak a térképről ismerő gyűjtők érdeklődését is felkelthetik. Emlékezzünk csak, mekkora sikert aratott az elmúlt évtizedekben Nyugat-Európában és a tengerentúlon az orosz avantgárd művészet, vagy éppen a skandináv, az osztrák, az ír és a görög festészet.

Mit kell tenni annak érdekében, hogy a világ jobban megismerje a magyar művészetet?

Nagyon fontos, hogy a külföldi múzeumokban és kereskedelemben jól válogatott és színvonalasan tálalt szeletei jelenjenek meg művészetünknek. Nem szabad abban bízni, hogy minden, ami idehaza ismert és kedvelt, világszerte automatikusan sikert arat. Tudni kell, mely művészek mely korszakait, azon belül mely munkáit érdemes kiállítani. Eddig is sok bemutatót szerveztek külföldön, főleg állami erőből, ám ezek öszszeállítása során nem minden esetben az ottani közönség elvárásaiból, ízléséből indultak ki, és sokszor a helyszín megválasztása és az anyag bemutatása sem volt megfelelő. Ma a világ csak a legnagyobb neveket - Munkácsy, Szinyei - ismeri, de sok esetben azoktól is csak a külföldön töltött alkotóperiódusokat, például Rippl-Rónai párizsi korszakát. A helyzetet bonyolítja, hogy a magyar festészet számos rétege, alkotója a hazai szakmai közvélemény előtt sem kellően ismert. Azokra az életművekre gondolok, amelyek zömmel magángyűjteményekben vagy vidéki múzeumokban rejtőznek, holott nemegyszer országos, sőt nemzetközi figyelmet érdemelnének. Az ilyen rejtett kincsek napvilágra hozatalában kulcsszerepe van a műkereskedelemnek. Az elmúlt másfél évtized bizonyította, hogy ennek a feladatnak kiválóan meg tudnak felelni a hazai galériák, aukciósházak.

Ha világviszonylatban is versenyképessé tehető a magyar festészet, előbb-utóbb a nemzetközi aukciósházak megjelenésével is számolni kell Magyarországon.

Nem láthatok bele más házak terveibe, de azt tudom, hogy például a Sotheby's többéves jelenlét után megszüntette budapesti képviseletét, "rábízva" a piacot az itteni szakemberekre. Néha felröppennek újabb külföldi házak bejövetelével kapcsolatos hírek, de a kockázat nem elhanyagolható, hiszen a helyi piaci viszonyok és a magyar művészet beható ismerete nélkül könnyen elkövethetnének olyan tévedéseket, amelyek hosszú időre megnehezítenék itteni működésüket. Egy külföldi aukciósháznak egyébként az is kedvét szegheti, ha szembesül a műkereskedelmet idehaza sújtó, nemzetközi viszonylatban kiemelkedően magas közterhekkel. Hogy a legjellemzőbb példát említsem: nálunk minden művészeti alkotásra - tehát a több száz éves képekre is - kötelező ötszázaléknyi követői díjat, továbbá egyszázaléknyi kulturális járulékot fizetnie a kereskedőnek. Ez egész egyszerűen példátlan. A szomszédos Ausztriában nem is létezik ilyen teher, de Európa többi országában is maximum 2,5 százalék, sőt a műtárgy értékével arányosan fokozatosan csökken a nagysága.

Miben különbözik egy aukciósház a más területen működő cégektől?

Fontos különbség, hogy ebben a szakmában az tud tartósan eredményt elérni, aki nem egyszerűen pénzkeresetnek tekinti a műalkotások adásvételét. Nyilvánvaló, hogy megfontolt üzletembernek kell lenni, de egyúttal műértőnek is, aki jól eligazodik a különböző korok, stílusok, alkotók között, aki biztos szemmel tud ítéletet mondani az elé kerülő tárgyakról. Nem véletlen, hogy a kereskedőknek szinte kivétel nélkül komoly gyűjtői múltjuk van. Én a műkereskedelmet sokkal többnek tekintem egyszerű pénzkereső szakmánál, és ez azt is jelenti, hogy a galériám számos olyan tevékenységet is végez, amelyeknek közvetlen, anyagiakban kimutatható haszna nincs. Ilyen a kiállítások rendezése vagy a könyvkiadás. Az elmúlt években két albumot jelentettem meg - mindkettőt magyar és angol nyelven - saját gyűjteményem válogatott darabjairól, tavaly pedig a Modern magyar művészet 1892-1919 című kézikönyv következett, amely már nem egyetlen kollekcióra épülve, hanem a teljességre törekedve mutatja be ezt az izgalmas korszakot. Ennek folytatása a napokban megjelenő, az 1919-1964 közötti festészetet bemutató munka. Ezeket a kiadványokat vagy az ugyancsak rengeteg munkát és pénzt felemésztő, aukcióktól független kiállításokat úgy tekintem, mint amelyek kiegészítik és kiteljesítik műkereskedői tevékenységemet.

Az üzleti és művészeti megközelítés kettőssége vélhetően a gyűjtőkre is jellemző.

Az igazi, kifinomult ízlésű gyűjtők szerelmüknek tekintik a kollekciójukat, és annak kialakításában a kereskedőéhez hasonló tapasztalt szem, biztos értékítélet vezeti őket. Éppen azért, mert csalhatatlan érzékkel megtalálják a minőséget, biztos helyen is tudhatják a pénzüket. Az elmúlt másfél évtized különösen látványos áremelkedése annak a következménye volt, hogy a szocializmus évtizedei után végre igazi, valóságos műtárgypiac alakult ki Magyarországon. A folyamat legnagyobb részén túl vagyunk, így ma már inkább a tisztes, biztonságos, stabil értéknövekedés ideje következik, ahol egyre fontosabbá válik a szakértelem, a kvalitásérzék, az igazi értékek felismerésének képessége. Elmúlt az az idő, amikor a műkereskedelemben szinte nem lehetett mellényúlni, mikor minden megfestett vászon megvétele jó befektetésnek bizonyult. A tudás és a kiművelt szem korszaka következik.

Csökkenni fog azok száma, akik pusztán pénzügyi befektetésként vásárolnak műtárgyakat?

Aki kizárólag befektetést lát egy festményben vagy műtárgyban, az nem csak a birtoklásuk által okozott esztétikai és intellektuális örömtől fosztja meg magát, komoly pénzügyi sikerre sem számíthat. Az annyiszor említett műértő szem nélkül teljesen esetlegessé válik a képek kiválasztása, és így könnyű minden szempontból tévedni.

Említette, hogy a piacon továbbra sincs hiány nívós festményekben. Mennyire jelentenek számottevő utánpótlási bázist a hazai műkereskedelemnek a szomszédos országok magyarlakta területei, illetve a nyugati országok?

A rendszerváltás óta Erdélyből - kisebb részben Szlovákiából és máshonnan is - jelentős műtárgymennyiség áramlott Magyarországra. A korábban kizárólag felvevőpiacnak számító Nyugat-Európa és az Egyesült Államok ugyancsak fontos utánpótlási forrása lett a magyar piacnak, miután az itthoni műgyűjtő réteg izmosodásának köszönhetően az árak látványosan emelkedtek, és immár többet lehetett kapni egy magyar festményért Budapesten, mint bárhol másutt a világon. Erdély pedig azért volt különösen fontos forrás, mert az ott fillérekért megszerezhető képek, műtárgyak idehaza sokkal többet értek. Az évek során becslésem szerint tízezres nagyságrendet is meghaladó műtárgyállomány került át hozzánk. Mostanra azonban tőlünk keletre is felmentek az árak; jó vételre már szinte csak az ad lehetőséget, hogy az árak szakértelem hiányában gyakran nem tükrözik a minőséget. Így előfordulhat, hogy egy Magyarországon nagyra tartott festő nívós alkotásáért nem sokkal kérnek többet, mint egy hasonló méretű tucatképért.

A jövőben elapadhat ez az utánpótlási forrás?

Úgy gondolom, középtávon nemcsak megállhat, de akár meg is fordulhat ez a folyamat. Ahogy Erdélyben is fokozatosan gyarapszik az ottani polgárság, előbb-utóbb biztosan feltámad az igény a speciálisan erdélyi festészet gyűjtésére. Ilyen művészeket - a nagybányaiakat leszámítva - Magyarországon nem sokan gyűjtenek komolyan, így a korábban hozzánk vándorolt alkotásokért 5-10 éven belül várhatóan többet lehet majd kapni a szűkebb pátriában.

A hazai galériák, aukciósházak ma szinte kivétel nélkül az alapító tulajdonos, tulajdonosok személye köré épülnek. Ön szerint hosszabb távon változhat ez a helyzet? Kialakulhatnak olyan nagyméretű, a tulajdonosok helyett professzionális menedzsment által irányított cégek, amilyenek a nemzetközi piacon ma is vannak?

Nehéz jóslásba bocsátkozni, de azt hiszem, a magyar piac mérete miatt az itteni cégek aligha nőhetik ki magukat ennyire. Annál inkább nehéz ezt elképzelni, hiszen - mint említettem - a legjobb galériák sok olyan tevékenységet is felvállalnak, amelyeknek aligha lenne helyük egy arctalan, kizárólag pénztermelési céllal működtetett vállalkozás üzleti terveiben. Az én esetemben is a műkereskedelem szorosan összekapcsolódik számos olyan cselekvési iránnyal, amelyek - finoman fogalmazva - nem profitorientáltak. A kiállítások rendezését, könyvek kiadását belső indíttatás miatt csinálom, miközben mindez elsősorban a magyar festészet ügyének előbbre vitelét szolgálja. Hogyan lehetne ezt egy részvénytársaság közgyűlésével vagy mondjuk egy külföldön működő anyacéggel elfogadtatni?