Az ingek kétszáz évvel ezelőtt még fehérneműnek számítottak, a felső ruházat alól éppen hogy csak a gallérja látszott ki. Ezzel az eredettel magyarázható az a máig is élő szokás, hogy hölgyek jelenlétében, legyen bármekkora hőség, csak az ő engedélyükkel vehető le a zakó. A nyugati kultúrában elképzelhetetlen, hogy királyok, államfők vagy miniszterelnökök ingujjban jelennének meg.

Az 1800-as évek végéig a fehér ing egyet jelentett az előkelőséggel, aminek nagyon logikus technikai oka volt. Viselését ugyanis csak azok engedhették meg maguknak, akiknek tellett a gyakori mosatásra és elég darabszám állt rendelkezésükre a cseréhez. A csíkos ingek nem könynyen, csak a 19. század végén jöttek divatba, mert azt a gyanút keltették, hogy az illető ezzel akarja leplezni a tisztaság hiányát. Ezt ellensúlyozandó egy köztes megoldás született, a színes ingekre fehér mandzsettát és gallért tettek. Ez a megoldás máig is kedvelt. Hazánkban például Gálvölgyi János szívesen hord ilyen ingeket, már csak azért is mert nevével fémjelzett kollekció készült ebből a fajta ingből.

A férfiingek formája az első világháború óta szinte alig változott. Csupán - a mellény háttérbe szorulásával - a hatvanas években mellzsebbel egészült ki. A klasszikus ingeken azonban továbbra sincs mellzseb, már csak azért sem, mert nemigen lehet megmondani, igazán mit is tarthatnának benne az elegáns férfiúk.

Az ingeknél az anyagfajta és a mintázat mellett az alapvető különbség a gallérokban rejlik. A klasszikus darabok, a kent, cápa, félcápa, button down, tab és eton típusú gallérok. A klasszikus gallérok általában merevek, kényelmetlennek hatnak. Ezért dobták be a dizájnerek a lágyabb gallérváltozatokat, ezek azonban nem összetévesztendők az egyszerű, olcsó, igénytelenebb darabokkal.