A képességek versenye

A magyar gazdaság versenyképessége ugyan soha ilyen hosszú ideig nem javult folyamatosan, mint 1994-től napjainkig, ám a versenytársakhoz mégsem sikerült közelebb kerülnünk - vonja meg a Corvinus Egyetem kutatóinak az 1997 és 2003 közötti időszakra vonatkozó vizsgálatának tanulságait Pitti Zoltán, egyike azon szakértőknek, akik az MMVK munkájában is részt vesznek. A többi között azt is megvizsgálták, hány százalékát teszi ki a hozzáadott érték a nettó árbevételnek. A helyzet lesújtó: jelenleg mintegy egyötödös arány messze elmarad a rendszerváltáskoritól, s nemzetközi összehasonlításban is kedvezőtlen. Nem szójátékként mondja, kőkemény igazságnak tartja, hogy a versenyképesség a képességek versenye, ezért is sürgősen változtatni kell az arányokon, a hazai hozzáadott érték nem merülhet ki a bérmunka jellegű tevékenységben. Kérdés, képes-e a magyar gazdaság fordulatot elérni ezen a téren.

Az okok sokrétűek - kezdve a gazdaság szerkezeti problémájától egészen a fiskális és monetáris politika esetenként irracionális vagy éppen elhibázott lépéséig, számos tényező fejt ki kedvezőtlen hatást a reálszférára. A szerkezeti problémák közé tartozik, hogy megbomlott a gazdaság struktúrája, a mezőgazdaságot (s ez történelmi bűn) leépítették; a vállalatok szétosztódásával s a prioritást élvező foglalkoztatási szempontok miatt elterjedtek a miniatűr vállalkozások, atomizálódott a gazdaság; a szolgáltatói szektor nemzetközi összehasonlításban csak szűken exportképes; a magasabb hozzáadott értéket képviselő termeléstől a kisebb hozzáadott értéket produkáló termelés felé mozdult el a gazdaság, sorolja Pitti. A problémák pedig továbbgyűrűznek, hiszen - s ma a magyar gazdaságnak ez az egyik legnagyobb problémája - nincs közvetítő mechanizmus az atomizált mikrovállalkozások és a nagyvállalatok között, miközben az előbbieknek nincs közvetlen lehetőségük arra, hogy exportra termeljenek. Hiszen a gazdaság vertikuma felbomlott, a hagyományos alapanyagot termelő mezőgazdaságra korábban ráépült különféle feldolgozóipar (bőr-, textil-, élelmiszeripar) megszűnőben van. S hiába ért el matematikailag kiugró teljesítményt a járműgyártás és a gépipar, mégsem képes helyettesíteni azt a termelési űrt, ami a hagyományos ágazatok leépülésével keletkezett a gazdaságban.

A vertikum megbomlása és a közvetítő mechanizmusok hiánya mellett egy harmadik nagy problémakörre is felhívja a figyelmet. Magyarországon hozzáadott értéken belül túlsúlyos ugyan az élőmunka hányada, de mögötte mély ellentmondás, hogy az alacsony munkabérekre igen komoly közterhek épülnek. Ez pedig leginkább a hazai tulajdonú, forráshiányos vállalatokat sújtja, a külföldiek ugyanis képesek technikával, technológiával kiváltani az élőmunkát. Ez is komoly versenyhátrányba hozza a hazai tulajdonú vállalatokat, amelyek egyébként arányaiban a legnagyobb foglalkoztatók. S amelyek persze védekezni igyekeznek részint a minimálbéren foglalkoztatottak számának növelésével (ma minden nyolcadik munkavállaló minimálbéres), részint a korábbi alkalmazottak vállalkozásba kényszerítésével, vagy éppen "bérkímélő" technikák alkalmazásával. Nem véletlen, hogy papíron nálunk alacsony a foglalkoztatási szint s így a járulékfizetés, jegyzi meg.

Mindezekből is fakad, hogy alacsony a termelékenység; a vizsgált periódusban a hozzáadott érték növekedéséből harminc százalékkal részesedett csupán a termelékenység növekedése, ráadásul ebben is a fő motívumot a technikai, technológiai fejlődés jelentette, nem pedig a munkaszervezés és a munkaerő hatékonyságának javulása. Több mint kétharmados arányt képviselt a pótlólagos külföldi működő tőke s alig 4,5 százalékot a többletmunkaerő foglalkoztatása. Mindezek alapján nagy kérdés, hogy a jövőben mi lesz a növekedés motorja, milyen lesz annak szerkezete. A magyar foglalkoztatásban van "kifehéríthető" tartalék, ám ehhez olcsóbbá kell tenni az élőmunkát; a pótlólagos külföldi működőtőke-bevonás kevéssé segíthet, hiszen lecsengőben a privatizáció, s ezzel párhuzamosan csökkenőben a világon az FDI-áramlás, amelynek irányai is módosulóban vannak. Az EU-tól lehívható források ugyan jelentősek lesznek, ám számolni kell azzal, hogy az nemcsak a termelést gyarapítja, hanem az infrastruktúrát és a humán szolgáltatásokat is.

Jelentősen rontja a hazai tulajdonú vállalatok versenyképességét, jövedelmezőségét az erős forint és a magas kamatok. Ami ez utóbbit illeti, megdöbbentő adatra hivatkozik a kutató. Mint mondja, tavaly a magyar vállalatok kamatköltsége 480 milliárd forint volt, a kezelési költségből eredő kötelezettségük pedig 90 milliárdra rúgott, azaz a korábban fejlesztésekhez, bővítésekhez felvett hiteleik terhe egy esztendő alatt 570 milliárdot tett ki. Összehasonlításként említi, hogy ugyanezen időszak alatt a vállalkozások ennek az összegnek alig felét, összesen 290 milliárd forintot fizettek társasági adóként. A probléma a magyar tulajdonú vállalkozásoknál jelentkezik, hiszen a külföldiek nem alultőkésítettek, s ha mégis hitelre van szükségük, olcsón hozzájutnak az anyavállalat révén.

A magas kamatok más módon, a jövőt is veszélyeztető drámai hatásokat okoznak. A vállalatok eszközarányos adózás utáni átlagos eredménye 8,5 százaléknyi, ugyanakkor jelenleg a jegybanki alapkamat tíz százalék (többszöri kamatvágás után), azaz a tőke nem tudja kitermelni a kamatvárakozásokat. Ilyen körülmények között kevéssé valószínű, hogy nő a befektetési hajlandóság - véli Pitti.

Ezeket az alapproblémákat az MMVK tagjai már korábban jelezték, felismerve, hogy lépésekre van szükség a helyzet megváltoztatására. Nem is kicsikre, derül ki Pitti szavaiból. Mint mondja, alapkérdés annak a felrajzolása, hogy milyen Magyarországot szeretnénk. Ebből kiindulva sürgető a kialakult gazdasági szerkezet mélyebb elemzése, s tekintve, hogy ez csak közvetett eszközökkel befolyásolható, elmaradhatatlan a közgazdasági környezet modernizálása. Ha ezek meglennének, akkor a vállalatok is könnyebben és biztonságosabban formálhatnák saját stratégiájukat.

A felvázolt helyzet ellenére Pitti Zoltán optimista, mert - mint mondja - kezd annyira kemény lenni a helyzet, hogy muszáj ezekkel a problémákkal komolyan foglalkozni minden szinten. S úgy látja, a döntéshozók, a politikusok fogadókészsége is javult, felismerték, hogy a makrogazdasági ügyek mellett a mikroszférára is figyelniük kell. Most lát rá esélyt, hogy - okulásként is - szembenézzünk a mögöttünk hagyott időszakkal, s megszülethessenek a szükséges stratégiai döntések, szögezi le Pitti Zoltán.