Művészet & érték
E fölkérés nyomán sajnos nem járhattam végig mindazokat a kiállításokat, galériákat és lakásokat, amelyekben valaha is bámészkodtam, hogy ugyan ma melyik kép hatna rám leginkább. Hát persze, hogy akkor a karnyújtásnyira lévők felé kell fordulni, gondoltam, hiszen festményi hatásról nemigen lehet másképpen beszélni, csak úgy, ha közvetlen és friss eredeti vászonélményünk van. Idézzem föl hát azokat a képeket, amelyeket a leggyakrabban láthatok, közülük is azokat, amelyeket a legtöbbre tartok. S amelyeken a legtöbbet spekuláltam.
Az így szűkülő körök közepeinek tengelye nyílegyenesen mutatott most már Vojnich Erzsébetre. A magamfajta ilyen bejáratos viszonyba jobbára baráti kapcsolatok által kerülhet képekkel - nem hallgathatom el tehát, hogy Vojnich Erzsébet szűkebb körébe tartozónak mondhatom magam. Vannak abban a rokoni-baráti körben más festők is, akikre a nyíl rámutathatott volna, most - bizonyos oknál fogva - mégsem róluk, hanem Vojnichról lesz szó.
Megpróbálnám először ezt a "bizonyos okot" körülírni. Vojnich képeit több mint tizenöt éve figyelem, s az első meglepetés akkor ért, amikor megtudtam, hogy ezeket nem férfi festi. Aztán megismertem a festőt - tetőtől talpig nőből van, semmi kétség -, de a műalkotások miféleségéhez hagyományosan tapadó férfi-női sztereotípiákat ő azóta is semmibe veszi, nincs dolga velük. További tűnődnivalót kínált a tematikája: miért ezek az üres terek, ipari, pre- és transzindusztriális tárgyi teremtmények, oszlopok-gerendák, csarnoki, al- és felépítményi alakzatok? S hogyan kell nekem rájuk tekintenem? A letűnt múlt rekvizitumai feletti borongással? A hajdani cselekvés (ki tudja, miféle tettlegesség) tereit illető borzongással? Részvéttel? Szorongással? Katasztrófa sújtotta térséghez illő lélekfelindulással (mint tájképre csata után)? Az olykor bornírt tárgyi teremtmények feletti gúnnyal? - vagy ellenkezőleg: pátosszal? Ez a festészet tehát - azon túl, hogy kétségbevonhatatlanul magas fokú minőségéből nem engedett - fenntartott némi értelmezési elbizonytalanítást. Hogy nem biztos, hogy rögtön evidens, miről is van szó. Hogy az egyébkéntinél alaposabb töprengésre van hozzá szükségem, ilyesmi tehát ez a "bizonyos ok".
Nemrég - a nyári Millenáris Parkban lévő kiállítás kapcsán - Radnóti Sándor erre a "rejtélyre" ajánlott egy termékeny értelmezést: Vojnich Erzsébet "helyeket", ember alkotta helyeket fest, ahol embernek nincs helye, az ipari civilizáció kiérdemesült emlékművei ezek, amelyek épp azért válnak műalkotássá, mert nem dolgok immár. Vojnich ábrázolási feladata pedig - mondja Radnóti - e kiürült terekben a csönd megfestése, ő tehát a csönd tereinek festője.
De mi módon éri el vajon ezt? - kérdezhetünk tovább. Mert mintha korántsem kézenfekvően adna "hű képet" az elhagyott helyekről, hanem fölfedezésszerűen tárja fel őket, jól kiválasztja szemlélődő pozícióját, és vár. Úgy képzelem, hosszan vár - jó: egyrészt amíg tényleg csönd nem lesz. Másrészt viszont: míg tekintete a falakat, kongó belsőket, kietlen külsőket, üregeket, lépcsőket, kiszögelléseket, nyílásokat, vájatokat, alagsortorkolatokat, ipari-kommunális építményeket, maradványokat meg nem bűvöli (vagy ki tudja, mit művel velük). Mindenesetre megvárja, míg belső fényviszonyaik nem támadnak. Míg sugározni vagy inkább derengeni nem kezdenek, amit mintha már nem is a tereptárgyakra magukra kéne értenünk, hanem az általuk közrefogott levegőre. Az ábrázolat csöndjén túl tehát szó van a valóságos fény- és árnyviszonyokon túli fényekről is, amely nem valamiféle szentimentális ködfuvallat, hanem a hely szellemének, belső lényegének kivetülése magában a térben. Se nem szakrálisan, se nem ironikusan - pontosan, fenséges, letisztult jelentőséggel.
Mialatt Vojnich Erzsébet az eddigi életművét megteremtette, a lényeg - a látásmód, a festői világnézet - nem változott, a "tereptárgyak" köre azonban, amelyeken a Vojnich-ecset tekintete végigvonul, bővült. A gyármaradványi belső terektől részint a külsők felé, részint az építészeti hagyatékok felé, itthoniaktól világ-tájak felé, s a szögletes építmények mögött föltűnnek már a domborzat ívelt formái is. Ám utóbbit tévedés volna valamiféle engedménynek tekinteni.
Tessék megnézni a frissebb termés talán legmarkánsabb képét, címe: Tatárpuszta. Minthogy az elmondottakhoz képest nemcsak újabb élvezetekkel, hanem újabb talányokkal is bővíti a nézői élményt, ezt választottam. S egyben ott hagyom abba, ahol voltaképpen el kéne kezdeni.
