Stadionból is a fiatal a vonzó

Jelentősen csökkent a nézőszáma az olasz első osztályú bajnokságnak. Amíg az 1996-1997-es szezonban átlagosan 29 400-an látták a mérkőzéseket a stadionokban, addig a 2004-2005-ös bajnoki esztendő már csak átlag 25 600 nézőt vonzott. Az utolsó öt bajnokság nézőszáma a Serie A-mérkőzéseket tekintve 13,7 százalékkal csökkent, így nem véletlen, hogy a jegybevételek esetében is 7,3 százalékos csökkenést kellett elkönyvelni.

A Stadia szaklap kutatási eredményei is azt mutatják, hogy a szurkolók az egyre öregedő létesítmények helyett az olcsóbb és jobb kiszolgálású szolgáltatások felé fordultak: a televízió, az internet és a mobil technológia segítségével számtalan információhoz lehet hozzájutni a mérkőzések alatt, akár már öt euróért is.

Márpedig a stadionok állapota egyre rosszabb. Mivel a létesítmények tulajdonosi körét többnyire a közszféra kontrollálja, a befektetések nehézkesebben, lassabban öltenek formát, A 20 olasz első osztályú csapat létesítménye közül 16 több mint 30 éve épült, 8-at közülük még 1938 előtt emeltek. A fennmaradó négyből három az 1990-es években készült el, a messinait pedig 14 éves építkezés után fejezték be 2004-ben. A stadionok jelentős része még mindig futópályával körbevett játéktérrel üzemel, megtartva a játék élményét csökkentő jelentős távolságot a néző és a pálya között. A Serie A csapatainak otthonul szolgáló létesítményeknek körülbelül kétharmada még mindig nem teljesen fedett nézőterű.

A kapacitás-kihasználtság az angliai 95 százalékhoz képest az olasz stadionokban lényegesen alacsonyabb, 56 százalékos. A mérkőzésnapi bevételek nagysága nem csupán a nézőszámon és a kapacitáskihasználtságon múlik. Az árpolitika, szolgáltatások, technológiai fejlesztések ugyancsak befolyásolják azt. Az infrastruktúra és a lehetséges szolgáltatások pedig együttesen hatnak az egy nézőtől származó átlagos bevételek nagyságára.

Míg az angol csapatok esetében 900-1000 euró átlagos nézői bevétellel lehet kalkulálni – a Manchester United 1,500 eurót tud a szurkolóitól elszámolni –, addig a vezető olasz klubok csak 500-550 euróval számolhatnak. Egyedül a Roma emelkedik ki a sorból 750 euróval, ám így is messze elmarad a szigetországbeli átlagtól.

A két futballnemzet élcsapatainak eltérő bevételszerkezete a stadionok eltérő tulajdonosi jogviszonyából – és az üzemeltetés eltérő filozófiájából – is fakad. Az angol klubok többnyire saját tulajdonú labdarúgó pályákon játszanak, fejlesztésükről, bővítésükről, a szükséges befektetés mértékéről és ütemezéséről saját maguk döntenek.

Nem véletlen, hogy a Premier League indítása óta 2004-ig több mint 1,5 milliárd eurót fordítottak kapacitásaik bővítésére, valamint a stadionok modernizációjára. A játék színvonala mellett az infrastrukturális fejlesztéseknek is betudható, hogy az átlagos nézőszám elérte a 35 000 főt.

Az olasz klubok a vezető labdarúgó nemzetekhez hasonlóan keresik a lehetőségek a bevételi források számának növelésére. Igaz, egyelőre a közvetítési bevételekre helyezik a hangsúlyt. A klubok kasszájába befolyó összegeknek gyakorlatilag a fele a tévétársaságoktól származik. Ugyanez a tétel az angol csapatok többségében lényegesen kiegyensúlyozottabb a többi elemhez viszonyítva. A szigetországbeli csapatok átlagosan a bevételeik harmadára számíthatnak a stadionhoz kapcsolható tételekből, míg forgalmuk 35-40 százalék a televízió közvetítésekből származik.

A 2003-ban Bill Gerrard által megfogalmazott új labdarúgó üzleti modell alapján a hagyományos bevételi forrásokat ma már Olaszországban is kiegészítik a fogyasztótól és a stadion üzemeltetéséből származó jelentős összegek. Az AC Milan, az Internationale és a Juventus saját üzemeltetésbe vette az otthonul szolgáló létesítményt.

A hatóságok új kereskedelmi szabályozásokat léptettek életbe az idei bajnoki szezon kezdetével. A labdarúgó-szövetség pedig megpályázza a 2012-es futball Európa-bajnokság megrendezését. A végső pályázati anyag beadására jogosult magyar pályamunka legnagyobb versenytársa éppen az említett olasz kandidálás. Az Istituto per il Credito Sportivo bank 1 milliárd eurónyi garanciát adott 8-12 stadion építésére, illetve felújítására.

Az 1990-es tapasztalatok alapján azonban úgy tűnik, hogy az olaszok nem akarnak ismét „egy eseményre szóló” stadionokat építeni. Felerősödött a világos elképzeléseket és a projektmenedzsment kialakítását igénylők hangja. A stadionokban a klubok számára közvetlen bevételeket rejtő lehetőségek kiaknázására szándékoznak támaszkodni.

A minden részleteiben tisztázott, jogilag szabályozott tulajdonos-váltási folyamat azonban még nem rögzített. Még nem kimunkált az sem, hogy a hosszú távú üzemeltetési jog miképpen alakítható át a csapatok általi tulajdonosi joggá. Nem tisztázott továbbá az sem, hogy a tulajdonosváltást követően a klubnak és a közszférának milyen szerepe és kötelezettsége lesz a napi működtetés és a tulajdonosi jogok gyakorlása terén. A hosszú távra szóló garanciavállalások is hiányoznak még, pedig többek között ez jelenti a befektetett összegek megtérülési lehetőségének alapját.

Magyarországon legfeljebb néhány ezer ember kíváncsi átlagosan a bajnoki labdarúgó-mérkőzésekre. A stadionokba kilátogatók száma folyamatosan csökken. Már a 2001/2002-es idényben is csak 4 300 volt az átlagos nézőszám. Az említett évben egyébként a klubok bevételeinek csak mintegy 10 százaléka származott a jegyeladásokból.

Tény: a labdarúgás színvonala jócskán elmarad a kívánttól és a futballt körülvevő erőszakos szurkolói megmozdulások valamint a stadionok többségének rossz állapota sem csinál több kedvet a drukkereknek, hogy kedvenceiket a lelátókról buzdítsák.

Négy stadion felújítását jelentheti, hogy Magyarország pályázik a 2012-es labdarúgó Európa-bajnokság megrendezésére. A hazai stadionokra mai árakon számolva 120 milliárd forintot költenének. Ebből az új Puskás Ferenc arénára szánt 60 milliárd mellett hasonló összeg jutna a másik három vidéki pályára: Fehérváron, Debrecenben és Győrben.

Az eddigi rekonstrukciók során mindig problémát jelentett, hogy a hazai stadionok állapotát gyökeresen megváltoztató építkezések, fejlesztések, átalakítások - már a tervek szintjén is - komoly ellenállást váltottak ki. Érthető, hisz a többnyire állami, önkormányzati tulajdonú létesítményeknek már az üzemeltetése is komoly erőforrásokat igényel, miközben a bevételek a folyamatosan csökkenő fizető nézőszámból adódóan eltörpül.

Még összetettebb a kép, ha figyelembe vesszük az utánpótlás, valamint az iskolai testnevelés változó, de még mindig igen sanyarú helyzetét. A megoldást az esetek döntő részében továbbra is az állami források jelentik.

Amikor ilyen nagy a hosszú távú célok megvalósításához szükséges pénzek iránti igény, komoly fejlesztéspolitikai kérdéssé válik már annak az eldöntése is, melyik terület váljon időlegesen hangsúlyossá. A tulajdonviszonyok rendezettségéről, az üzemeltetés lehetőségeiről, a magántulajdonosi működtetés és állami infrastruktúra viszonyáról nem is beszélve.

Az infrastrukturális fejlesztés mindezeken túlmenően további kérdéseket is felvet. Nem elég csupán kapacitás-bővítésben, és/vagy a nézőtér befedésében gondolkodni. A lehetséges bevételi források számbavétele mind a néző, mind az üzleti szféra további helyszíni, stadionhoz kapcsolt költését eredményezheti - megfelelő színvonalú létesítmény esetén.

Ez azonban növelheti a forrásigényt, ám esélyt adhat a rendszeres és pótlólagos bevételek folyamatos növekedésére. Persze mindezen lehetőség csak a mérkőzések, rendezvények iránt érdeklődő nézők esetében adottak.