Kit miben terhel a bizonyítás?
Az adóhatóságot terheli a tényállás felderítése és bizonyítása az ellenőrzési eljárásokban, arról azonban nem teljes az egyetértés, hogy a hatóságnak milyen részletességig kell elmenni.
Az adó-ellenőrzési eljárás hasonlatos a büntető- vagy szabálysértési eljáráshoz abban a tekintetben, hogy a tényállás felderítése és bizonyítása az adóhatóságot terheli. Ezt mondja ki az adózás rendjéről szóló törvény. A bizonyítás a bizonyítandó tény alátámasztására szolgáló egyéb tények, adatok, körülmények olyan logikai rendbe illesztése, amelynek alapján más következtetésre, mint a bizonyítandó tény, nem lehet jutni.
Ám fontos feltételek: az adóhatóság a tényállás tisztázása során köteles az adózó javára szolgáló tényeket is feltárni, s a nem bizonyított tény, körülmény – a becslési eljárás kivételével – az adózó terhére nem értékelhető. A bizonyításnak zártnak, ellentmondásmentesnek kell lennie, ki kell zárnia annak a lehetőségét, hogy a levont következtetések alappal kétségbe vonhatók legyenek.
Ismer azonban a törvény olyan eseteket, amelyekben a bizonyítás terhe megfordul. Ilyen például, amikor az adózót kedvezmény vagy mentesség illeti meg. Ha erre hivatkozik, akkor a jog fennállását ő köteles bizonyítani, mégpedig okirattal vagy „más megfelelő módon”. Utóbbi körbe bármilyen bizonyíték beletartozhat, amely a jogosultságot hitelt érdemlően igazolja.
Ugyancsak az adózót terheli az ellenbizonyítás, ha az adóhatóság becslést alkalmazott. Becslésre akkor kerül sor, ha az adó alapja egyáltalán nem vagy például a szükséges bizonylatok hiányában, illetve az adózó valótlan, hiányos vagy elmulasztott nyilatkozata miatt nem állapítható meg. Becsléssel állapítja meg az adóalapot a hatóság akkor is, ha azt látja, hogy a vagyongyarapodás és az életvitel kiadásai nem állnak összhangban a bevallott jövedelemmel. Amint arról e hasábokon már volt szó, a nyári adómódosítási csomag szűkítette bizonyos körben a becsléssel szembeni ellenbizonyítás lehetőségét is.
A főszabály azonban az, hogy a tényállás felderítése és bizonyítása az adóhatóságot terheli, a kétséget kizáróan nem bizonyított tényeket pedig nem értékelheti az adózó terhére.
A gyakorlatban azonban vitatott, hogy egyes esetekben milyen részletekig terjed az adóhatóság ezen kötelezettsége. Áfaellenőrzéseknél gyakorta hivatkozik például az adóhatóság arra, hogy a levonásba helyezett áfa összegét tanúsító számla fiktív.
Ebből a szempontból meg kell különböztetni két alesetet. Az egyikben a számla abszolút értelemben fiktív, mert a számla szerinti ügylet egyáltalán nem jött létre. A másikban azonban csak relatív értelemben fiktív, mert a gazdasági esemény ugyan megvalósult, de nem a számla szerinti felek között. Az első esetben a bizonyítási teher alapján az adóhatóságnak alapvetően azt kell bizonyítania, hogy nem állnak fent azok az objektív körülmények, amelyekből az ügylet tényleges létrejöttére következtetni lehet. A második eset problémásabb.
Egy konkrét ellenőrzési eljárásban az adóhatóság határozata tartalmazta azt a megállapítást, hogy az ügylet nem a számla szerinti felek között, hanem valójában a vevő és egy másik eladó között jött létre. Azt azonban, hogy ki lenne ez a rejtélyes illető, nem nevezte meg, ebből következően nem is bizonyította. Az adózó arra az álláspontra helyezkedett, hogy a törvény a tényállás teljes felderítését és bizonyítását teszi az adóhatóság kötelezettségévé. Ha tehát a hatóság arra hivatkozik, hogy az ügylet létrejött ugyan, de nem a számlában szereplő felek között, akkor a törvény előírása alapján köteles lett volna megnevezni a számlában nem szereplő, tényleges eladót, s bizonyítani, hogy az adózó (aki a beszerzés után az áfát le akarta vonni) valójában vele kötött adásvételi szerződést.
Ismételten fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a gyakorlat egyelőre nem igazolja az adózó álláspontját, a bíróság ugyanis egyetértett az adóhatóság álláspontjával, amely szerint a hatóságnak elegendő azt bizonyítani, hogy az ügylet bár létrejött, de nem a számlában szereplő felek között.
A szerző ügyvéd, adótanácsadó
