Bumeránghatással járt a szigorítás
Amikor Kenneth Lay, az Enron néhai elnöke és Jeffrey Skilling, annak pénzügyi igazgatója az átlátható pénzügyi közzététel elvét sértő, összetett és innovatív pénzügyi tranzakciókon keresztül 2001-ben csődbe juttatták a céget, egyáltalán nem gondolták, hogy egy teljesen új korszakot teremtettek az üzleti világ számára. Egy szigorúbb szabályozó környezet korszakát az USA tőzsdéin jegyzett vállalatok és az azok pénzügyi jelentéseit aláíró könyvvizsgálóik számára. De arra sem gondolhattak, hogy az Enron-ügynek milyen hosszú távú kihatásai lehetnek a világ tőkepiacaira. Az Amerikai Egyesült Államok, amely híres a befektetői érdekek és az üzleti etika védelméről, már 2002 júliusában sietett meghozni azt a kongreszszusi döntést, amellyel életbe lépett a Sarbanes–Oxley- (Sarbox-) törvény (nevét két szenátorról kapta), s amely azelőtt soha nem látott intézkedéseket és változásokat hozott ezen vállalatok életében az ún. corporate governance (vállalatirányítás), valamint a pénzügyi szabályozás területén. A kétségtelenül szükséges törvény azonban mindezzel együtt ellentmondásos hatással volt az USA tőzsdéihez közel álló üzleti világra, azaz a hatások pont azokra ütöttek vissza bumerángként, akiket éppen megvédeni voltak hivatottak.
Nyomás alatt. A Sarbox az USA tőzsdéin jegyzett vállalatok, illetve vállalatcsoportok pénzügyi beszámolási és közzétételi rendszerének szigorú törvénye, amely a corporate governance és a vállalati belső ellenőrzési struktúra kialakítására helyezte a fő hangsúlyt. A vállalatvezetőkre hatalmas felelősséget helyezett ezen intézkedések végrehajtásáért, valamint a cég pénzügyi helyzetét pontosan tükröző kibővített pénzügyi beszámolók megfelelő közzétételéért. A törvény hírhedt 404-es paragrafusa ezen túlmenően arról is rendelkezett, hogy a bejegyzett könyvvizsgáló cégnek kell hitelesítenie a vállalati belső ellenőrzési rendszer és a pénzügyi beszámolás folyamatának hatékonyságáról szóló jelentést. A vállalatvezetőket időbeli nyomás alá helyezte a pénzügyi adataikban lényegesnek számító változásoknak az ún. valós időbeli közzétételéről (real time disclosure) szóló 409-es paragrafus által előírt jogvesztő határidők megszabásával is. Azonban a törvény legszigorúbb előírásai mégiscsak a 802-es paragrafus által lefektetett szankciók voltak, amelyek a legnagyobb megdöbbenést és éles kritikát váltották ki az effajta szigorúsághoz nem szokott külföldi befektetői körökben, ugyanis azok 20 év börtönt és egyéb pénzügyi bírságokat róttak ki a vállalati pénzügyi nyilvántartások meghamisításáért, valamint a bizonyítékoknak a nyomozást félrevezető vagy akadályozó célból történő meghamisításáért és megsemmisítéséért. Hasonlóan egyértelműen 10 év börtönbüntetést szabott ki azon könyvvizsgálókra, akik tudatosan és akaratlagosan megszegik a könyvvizsgálati dokumentumok és azt alátámasztó munkapapírok öt évig való megőrzésére szóló előírást. Ezen túlmenően – hogy a törvény kétséget se hagyjon az azt megkerülni szándékozók számára – kimondta továbbá, hogy ezen rendelkezéseket és előírásokat nem lehet kikerülni a vállalat tevékenységének, illetve a cég székhelyének az Egyesült Államokon kívülre történő áthelyezésével. További nagy figyelmet szentelt a vállalatvezetői juttatásokról szóló teljes közzétételnek, hogy így előzze meg cégvezetőknek a befektetők rovására való meggazdagodását.
Kivonulási hullám. Az Egyesült Államok tőzsdefelügyeleti szerve – a Securities and Exchange Commission (SEC) –, amely ezen rendelkezések betartatását ellenőrzi, számos esetben tett tanúbizonyságot az elhivatottságáról azzal, hogy a tőkepiaci törvények be nem tartásának gyanújával nyomozást kezdeményezett, és büntetőjogi perbe fogta az ezen rendelkezéseket be nem tartó tőzsdei vállalatokat.
Az intézkedések hatása sokrétű és ellentmondásos volt. Először is, hogy a legkedvezőbb hatást emeljük ki, segített helyreállítani az amerikai tőkepiacokba vetett befektetői bizalmat. Ugyanakkor – és ez a második hatás – negatívan hatott ugyanezen amerikai tőkepiacok nemzetközi versenyképességére azzal, hogy a tőzsdén jegyzett cégeket óriási összegű költségekre kényszerítette az ezen részletes szabályoknak való megfeleléssel, amelynek következményeként a két fő amerikai tőzsdéről, a NYSE-ről, valamint a Nasdaqról kivonulási hullám vette kezdetét, amely párosult egy elbátortalanodási jelenséggel az ezeken a tőzsdéken való új bevezetéseket (IPO) illetően. Harmadszor pedig, átstrukturálta a nemzetközi könyvvizsgálói szakmát azzal, hogy az Enron-ügyben hozott egyik – később ugyan viszszavont – bírósági ítéletében az igazságszolgáltatás félrevezetésének minősítette az érintett Arthur Andersen könyvvizsgáló cég tevékenységét, amellyel gyakorlatilag halálra ítélte azt, hiszen ügyfélkörének szinte azonnali elvesztését többé nem heverhette ki.
A nemzetközi könyvvizsgálói szakma szinte sokkos állapotba került, de azért némi vigaszt nyújtott számukra az igen jövedelmező Sarbanes–Oxley compliance néven újonnan létrehozott üzletág, amely az érintett vállalatokat olyan problémák megoldására ösztönözte, amelyek létezéséről addig nem is tudtak, illetve amelyek azelőtt nem is léteztek. A könyvvizsgálói társadalom jelentősen koncentrálódott, ez a jelenség kevés érvényesülési lehetőséget hagyott a Sarbanes– Oxley-törvény egyik fő kritériumának, a könyvvizsgálói függetlenség követelményének. Néhány közülük olyan jelentős piaci részesedésre tett szert, amely a túlvállalt feladatokból adódó nehezen tartható minőségen és a megnövekedett szakmai felelősségen keresztül veszélyessé vált az általuk ellátott ügyfélkörre és azok befektetőire nézve. Ennek oka, hogy azon vállalatok, amelyeket a Big Four közül az egyik könyvvizsgál, már csak a többi három közül választhat a nem könyvvizsgálati szolgáltatások tekintetében. Ha tekintetbe veszszük, hogy ezen könyvvizsgáló cégek némelyike még iparáganként szakosodott is, akkor már nem igazán nagy a megmaradó választás lehetősége. Ennek eredményeként már többen vannak, akik egy újabb könyvvizsgáló cég szakmai elbukásának veszélyét csökkentő piaci szabályozói védelmet sürgetnek. Másrészt felerősödőben vannak azok a hangok, amelyek a Big Four privilegizált helyzetének megszüntetése érdekében egy új, ötödik nagy könyvvizsgáló cég kialakítását szorgalmazzák a 15 másodvonalbeli könyvvizsgáló közül, amint azt egy nemrég közzétett SEC-jelentés is megemlíti.
A Sarbox-törvénynek az amerikai piaci szabályozók által is többször hangsúlyozott tagadhatatlan előnyei ellenére azonban az üzleti világbeli reakciója igen negatív volt, és az amerikai tőzsdéknek a világ tőkepiacaiból való részesedése azóta látványos zuhanásba kezdett. Ennek egyik oka az volt, hogy az amerikai cégek vezetőiben fokozódó aggodalom alakult ki a tőzsdei piaci szabályozók és az ügyészek túlkapásaival kapcsolatban, akiknek a Sarbox-törvény biztosítja a jogot arra, hogy akár bíróság előtt nem bizonyított esetekben is büntetőjogi kategóriát megtestesítő vádak felállításával ellehetetlenítsenek egy céget. Ennek következményeként az USA-ban a legutóbbi időkben megnövekedett a magántőke-befektetési társaságok által végrehajtott tranzakciók és kivásárlások aránya a nyilvános tőzsdei kibocsátásokkal szemben, és ez egyértelműen jelzi az ebben részt vevő vállalatvezetők szándékát arra, hogy kikerüljék a Sarbox-törvény hatáskörét azzal, hogy a vállalat finanszírozási igényeit ne a tőzsdén keresztül oldják meg.
Ésszerűtlen költségek. A negatív reakciók másik oka az volt, hogy a Sarbox-szabályok betartása különösen a kisebb és közepes méretű vállalatok részére olyan aránytalanul hatalmas öszszegekbe kerül, amely a célok elérését ésszerűtlen költségek árán kényszeríti rájuk. Európában így elterjedt nézetté vált az érintett cégek reformok iránti igénye, ez gátat szabna a Sarbox-törvény ezen típusú előírásainak legalább a kis- és közepes méretű vállalatok esetében.
Mindez azt a reakciót váltotta ki a külföldi vállalatokból, hogy az új részvénykibocsátásokat a torontói, londoni, illetve a hongkongi tőzsdén bonyolítsák le, ahol a Sarbox-törvény nem hatályos. Mindezek eredményeként a tavalyi év során, amikor a Nasdaq fel akarta vásárolni az LSE-t, valamint a NYSE szintén érdeklődést mutatott a párizsi Euronext iránt, sokan aggódni kezdtek, attól tartva, hogy a Sarbox-törvény hatályát majd megpróbálják kiterjeszteni ezekre a tőzsdékre is, amint azok amerikai tulajdonba kerülnek. Valóban logikus feltevésnek tűnt az, hogy a Nasdaq, valamint a NYSE nem fogja sokáig hagyni a tőzsdei nyilvános kibocsátások globális piacából egyre nagyobb részt szakító LSE és Euronext további erősödését a Sarbox viszszás hatásaitól szenvedő amerikai börzék rovására. Az LSE elég erős volt, hogy ellenálljon a Nasdaq felvásárlási kísérletének, így az üzlet nem jött létre. Most azonban, hogy a NYSE nemrég felvásárolta az Euronextet, az üzleti világ kíváncsian várja a további fejleményeket.
A Sarbox-törvénnyel kapcsolatos további aggodalmuknak pedig éppen a szabályok betartásában segédkező nagy könyvvizsgáló cégek adtak hangot, kifejezve azt, hogy a Sarbox legnagyobb hátulütője éppen az, hogy a vállalatvezetők figyelmét olyannyira a vállalati belső ellenőrzésre koncentrálja, hogy azoknak éppen a vállalat üzleti érdekeire nem marad idejük. Más szóval a Sarbox-törvény az egészséges üzleti fejlődés kerékkötőjévé vált.
Az SEC egyik érvényben lévő szabálya értelmében abban az esetben nem szabható ki bírság azokra a vállalatokra, amelyek „lényeges szintű gyengeségről” (material weaknesses) számolnak be rendszeres jelentésükben, ha egyidejűleg meghatározzák, hogy miként fogják ezeket megoldani. Az egyik Big Four által készített felmérés szerint azon vállalatok aránya, amelyek ilyen „lényeges szintű gyengeségről” számolnak be, egyre emelkedőben van.
Mindez oda vezetett, hogy az USA tőzsdei felügyelői kénytelenek voltak újragondolni a Sarbox-törvény szerepét és célját, és beismerték a reformok szükségességét, amely egyet jelentett azzal, hogy a negatív tendenciák megfordítását célzó kiigazításokra van szükség. Világos volt, hogy amennyiben az USA meg szeretné tartani az üzleti világban betöltött eddigi vezető szerepét, akkor a költségek csökkentésére irányuló intézkedéseket kell hoznia, illetve meg kell fontolnia bizonyos törvény alóli kivételek bevezetését (pl. a piaci kapitalizáció vagy az árbevétel arányához kötötten), vagy pedig a szabályok egyszerűsítését legalábbis a kisebb és közepes tőzsdei, valamint a külföldi cégek számára. Kompromiszszumként az SEC intézkedést hozott arról, hogy az új külföldi tulajdonú tőzsdei cégek számára lehetővé tette a törvény 404. szakasza alóli türelmi időt. Ezen túlmenően az SEC nemrég kiadott jelentésében felmentést adott a negyedéves beszámolási kötelezettség alól a külföldi tulajdonú cégek számára.
Szükséges enyhítések. Ehhez társult egy törvénymódosítás, amely feloldotta azt a szigorú szabályt, amely addig megakadályozta a 300 amerikai illetőségű részvényesnél többel rendelkező külföldi tulajdonú cégeket a tőzsdei jegyzés megszüntetésében annak ellenére, hogy papírjaikat már nem forgalmazta az adott börze. A törvénymódosításnak köszönhetően most már lehetőségük van az adott vállalat tőzsdei jegyzését megszüntetni abban az esetben, ha az megfelel annak a feltételnek, hogy a teljes amerikai napi tőzsdei forgalma nem éri el a világszintű napi forgalma 5 százalékát a tárgyévet megelőző évben. A Financial Times szerint az amerikai tőzsdén jegyzett külföldi tulajdonú cégek szerint körülbelül 30 százalékuk megfelel ennek a feltételnek. Úgy tűnik, hogy az enyhítések sora itt nem fog megállni annak érdekében, hogy a külföldi tulajdonú cégek USA-beli tőzsdei jelenlétét elősegítsék, és ez mindenképpen segít a világ tőkepiacai felborult egyensúlyának visszanyerésében.
Végül is mi a történet tanulsága? Az elmúlt öt évben tanúi lehettünk a vállalati visszaélések és a vállalati szabályozás legszélsőségesebb példáinak. Ezzel együtt világos, hogy egy globalizálódó világban szükséges egy globális számviteli standardrendszer bevezetése, amely egységes leképezését jelentené az üzleti megoldásoknak, és így egységes üzleti gondolkodásmódot és magatartásformát jelentene az egész világon. Mivel a számviteli standardok befolyásolják a vállalati magatartást, ezért ezek a gazdaságpolitikai eszköztárnak is szoros részévé váltak. Elég, ha összehasonlítjuk az amerikai cégek által használt amerikai számviteli standardok (US GAAP) és az európai vállalatok által használt IFRS-t ahhoz, hogy megértsük a két rendszer különbsége által generált feszültségeket. Ha ezek teljes harmonizációja rövid időn belül elérhető lenne, az szolgálná igazán a befektetői érdekeket, mivel a vállalatok pénzügyi adatai ugyanazon globális standardokon alapulva világszinten összehasonlíthatóvá válnának. Ez lenne az ideális megoldás egy globális világban. Addig azonban az USA a Sarbox-törvényen keresztül, úgy tűnik, továbbra is betölti a világméretű piaci szabályozó szerepét azzal együtt, hogy időközben az amerikai tőzsdefelügyeleti szerv, a SEC kezdi elismerni a globális együttműködés szükségességét. Európa pedig további időt veszítve még egy darabig el lesz foglalva az EU-tagállamok szétdarabolt szabályozásainak összehangolásával, amelynek egyik próbálkozása a nemrég bevezetett 8. irányelv.
