Rossz képet fest a magyar egészségügyről az OECD

Magyarország nem költ különösebben sokat az egészségügyre, ám ezen belül a gyógyszerkiadások a GDP nagyobb részét viszik el, mint bárhol másutt a fejlett világban. Ez derül ki az OECD 30 tagországra kiterjedő jelentéséből (amely általában 2005-ös, de néhány állam esetében csak 2004-es adatokra támaszkodik).
Hazánkban az állam és a magánszemélyek a GDP 8,1 százalékát fordítják egészségügyi kiadásokra, ez magasabb a többi visegrádi ország mutatójánál, ám az OECD-átlagot nem éri el. Abszolút értéken ez 1337 dollárt jelent, kevesebb, mint a felét az OECD-átlagnak, és körülbelül egyötödét a listavezető amerikai adatnak. Az állam a kiadások 71 százalékát állja, ez nagyjából átlagos; e tekintetben az USA, Mexikó (45 százalék) és Görögország (43) jelenti az alsó végletet, a felsőt pedig Luxemburg és Csehország, ahol tíz dollárból mintegy kilencet az állam teremt elő.
Ám a gyógyszerkiadások kiugróan magasak nálunk, ahol a GDP 2,4 százalékát viszik el a patikaszerek, ez majdnem egy teljes százalékponttal magasabb az OECD-átlagnál, és háromszorosa a legalacsonyabb ír vagy norvég adatnak. Így nem csoda, hogy a 390 dolláros egy főre jutó magyar gyógyszerkiadás hazánk viszonylag alacsony GDP-je ellenére megközelíti a fejlett országok átlagos értékét.
A magas gyógyszerfogyasztás azzal is összefügghet, hogy a magyarok az OECD-átlaghoz viszonyítva kétszer gyakrabban (évente átlagosan 12,6 alkalommal) keresik fel az orvost. Ennél csak a japánok és a csehek járnak gyakrabban a rendelőkbe.
A magas gyógyszerkiadások és a gyakori orvosi vizitek ellenére a magyar lakosság egészségügyi mutatói riasztóak. A születéskor várható élettartam (72,8 év) majdnem hat évvel marad el az OECD-átlagtól; a rákos megbetegedésekre vagy a szélütésre visszavezethető halálozások gyakorisága terén miénk a szomorú elsőség, s több más területen is dobogós hellyel „büszkélkedhetünk”. Egyedül az AIDS-megbetegedéseknél állunk kifejezetten jól.
Az ezer lakosra jutó orvosok és nővérek száma Magyarországon megegyezik az OECD-átlaggal, és a hazai egyetemek annyi orvost képeznek, hogy „exportra” is jut belőlük. Az elvándorlás érthető is, hiszen az orvosi bérek papíron csupán az egy főre jutó GDP 1,7-szeresére rúgnak, míg a nyugati országok többségében négy-nyolcszoros szorzó jellemző. A kórházi ápolók hazánkban az egy főre jutó GDP 0,8 százalékára számíthatnak; szinte minden OECD-államban 1,0 felett van ez a mutató.