Óriási kárt okoz az alvászavar

Az alvás-ébrenlét zavarok jelentős részében az időben elkezdett megfelelő terápiával teljes rehabilitáció és a költségek jelentős csökkentése érhető el. Nem véletlen tehát, hogy az ellátásukra koncentráló, a hagyományos orvosi szakterületek közül többet is érintő klinikai tudomány fejlődött ki, amelyet alvásmedicinának (szomnológiának) nevezünk. Tevékenysége iránt az igény gyorsan növekszik a szív- és érrendszeri, valamint az anyagcsere-betegségek gyógyítása és megelőzése, a szellemi egészség megőrzése, a szellemi tevékenység hanyatlásának és a kedélybetegségek kialakulásának megelőzése, a közúti közlekedés és munkavégzés biztonságának megőrzése, a több műszakos munkakörökkel járó alkalmazkodási problémák kiküszöbölése, megelőzése terén.

Húszéves, számos akadályt leküzdő törekvés eredménye volt, hogy ma nálunk az alvás és ébrenlét zavarainak ellátása célzottan, mind a hazai szakmai fórumokkal, mind az Európai Alvástársaság elvárásaival egyeztetett egységes diagnosztikus és terápiás irányelvek mentén történik, és hogy az egyes alvási-ébrenléti zavarok speciális diagnosztikus és terápiás igényeit a társadalombiztosítás is támogatja. Az alvásmedicina szakmai-szervezeti alapját, a Magyar Alvástársaságot neurológusok, tüdőgyógyászok, pszichiáterek, háziorvosok, bel- és gyermekgyógyászok, pszichológusok alapították. A hazai alvásmedicina bázisát ma tizenöt, az Európai Alvástársaság szakmai, szervezeti és személyi követelményei szerint akkreditált és az európai rendszerben nyilvántartott, a speciális ismeretekből vizsgázott szakorvosok és szakdolgozók munkájára épülő alvásmedicina-centrum adja.

Ezek a fővárosban és a regionális egyetemi központokban találhatók, tevékenységük összehangolódott a regionális alap- és szakellátás munkájával (www.alvascentrum.hu). Mindennapos gyakorlat, hogy házi- és szakorvosok irányítják hozzájuk a betegeket konzílium és/vagy terápiás megoldás céljából, de az sem ritka, hogy a beteg vagy hozzátartozója közvetlenül kéri a vizsgálatot. Az ellátás szakmai és támogatási keretei, a diagnosztikai utak – egyedül eredményesnek bizonyult – lépcsőzetes szerveződésének lehetőségei tehát adottak, a mind korábbi szakaszban történő felismerés és az eredményes ellátás feltételei ma már a kezünkben vannak. Nem véletlen, hogy az alvásmedicina szakmai résztvevői és a támogatási rendszer képviselőinek párbeszéde folyamatos és mind eredményesebb.

Az alvás-ébrenlét zavarok egyes nagy csoportjai elkülönülnek a tartam, a gyakoriság (prevalencia), a vezető panaszok és tünetek, az ellátás hiányában kialakuló, nemritkán súlyos következmények, a diagnosztikus igények, a diagnosztika megkövetelt szakmai szintjei és az eredményes terápia követelményeinek vonalán. Gyakori, hogy egy beteg esetében társult alvásbetegségekkel kell megküzdeni.

A kizárólag alvás alatt kialakuló légzészavarok ismételt garatelzáródással, -beszűküléssel jellemezhető formája (obstruktív alvási apnoe) leggyakrabban (7-10 százalék) a 40–60 éves korosztálynál és inkább férfiaknál fordul elő. Vezető tünetei a napközbeni aluszékonyság, valamint a kóros (légzésszünetekkel váltakozó) horkolás, emellett az emlékező- és gondolkodási képesség csökkenése. E csoportnál kiemelten súlyos következmények a gyakran fatális kimenetelű közlekedési és munkahelyi balesetek, a szív- és érrendszeri betegségek (magas vérnyomás, valamint az agy, a szív, a vese vérellátásának zavarai) kockázatának növekedése (előbbi 5-10-szeres, utóbbi 5-20-szoros), illetve a munkaképesség elvesztése.

A kezelés (légsínterápia, horkolásgátló eszközök, szűkebb körben speciális műtéti eljárások, életmód-változtatás) az utóbbi tíz év adatainak tudományos igényű értékelései szerint hatékony, megtartja és meghoszszabbítja az aktív életet. Az alvás alatti légzészavarok egyéb formáinak (a légzőizmok munkájának csökkenése, kórosan nagy testsúly, szív- és tüdőbetegségek, a légzés központi idegrendszeri vezérlésének zavarai) eredményes ellátása megköveteli az alvásmedicina és a közvetlenül érintett szakterületek együttműködését.

Mindkét nemet egyaránt érinti az életkorral párhuzamosan növekvő gyakoriságú (7-10 százalék) nyugtalanláb-szindróma és a periodikus végtagmozgászavar. Előbbi súlyos panaszokkal jár (nyugalomban tűrhetetlen végtagmozgási kényszer, jellemző napszaki tünetképződés, mozgás átmeneti tünetmérséklő hatása), utóbbi pedig gyakran a megoldhatatlan alvásképtelenség vagy a napközbeni aluszékonyság mögött derül ki alváscentrumokban. Világos, betartásuk esetében eredményes terápiás gyakorlattal rendelkezünk. Számos egyéb mozgászavart is ismerünk, ezek felismerésére is a specializált centrumokban van lehetőség.

Az alvásszabályozásnak több olyan – viszonylag ritkábban előforduló, de veszélyes következményekkel fenyegető – rendellenességét ismerjük, ahol az ébrenlét fenntartásához szükséges központi idegrendszeri hálózat funkciója különböző mechanizmusok révén csökken. Narkolepsziában, elsődleges hiperszomniában a tünetek tartósak, a recidiváló hiperszomniák esetén évente többször, visszatérően jelentkeznek. Vezető tünet a krónikus aluszékonyság és fent említett következményei, melyeket narkolepsziában a vázizomzat tónusvesztése, alvás alatti valóságszerű érzékcsalódások és mozgásképtelenség egészít ki. Recidiváló esetben táplálkozási és szexuális abnormalitások jelennek meg. Az alváscentrumok részvétele nélkülözhetetlen a megfelelő diagnosztikához és az összetett, célzott kezeléshez.

Növekvő számban vannak, akiknek az életvitele jelentősen eltér a hagyományos nappali ébrenlét/éjszakai alvás ritmustól, és alkalmazkodási képességük hiányosnak bizonyul. Ezek a betegek a cirkadiánszabályozás zavaraiban szenvednek. Nagy részüket a több műszakban dolgozók (fejlett gazdaságú országokban a munkahelyek 15-30 százaléka), a négy óránál nagyobb időzónaváltással járó repülőutak résztvevői, illetve a főleg fiatalok között gyakori helytelen életmódot folytatók adják. Ennek megfelelően a panaszok átmeneti jelleggel vagy hoszszabb távon jelentkeznek. Az alvásmedicinának a foglalkozás-egészségüggyel együttműködő külön ága szakosodott e zavarok ellátására a balesetveszélyes, több műszakos munkakörökben (szállítás, közlekedés, egészségügy, honvédelem).

Az alvásképtelenség (inszomnia) a pihentető alvás hiányát, a napközbeni szellemi, hangulati és fizikai aktivitás deficitjét jelenti, annak minden következményével. A népesség több mint egyharmada élete során valamilyen módon megtapasztalja ezt az élményt. Tudományos bizonyítékok szerint azonban a lakosság 10-15 százaléka szenved krónikus formájában, ez mai szemléletünk szerint önálló kórállapotnak tekintendő.

Az életkor növekedése, a női nem, a fiatal korban a rendezett életritmus nem megfelelő elsajátítása, a korábban helytelenül ellátott átmeneti, testi betegségekhez, stresszhelyzethez, környezetváltozáshoz kapcsolódó inszomniás periódusok növelik a krónikus, beavatkozás nélkül progresszív lefolyású inszomnia kockázatát. Leggyakrabban az áll a háttérben, hogy megfelelő ismeretek híján a beteg rosszul kísérli meg kompenzálni állapotát (megnyújtott ágynyugalom, napközbeni pótalvások, az alvástartam folyamatos önellenőrzése, az alvásteljesítmény szemlélete, kényszeres kontrollja és alulértékelése), és e változások idővel rögzülnek az alvás-ébrenlét szabályozásban, a vegetatív idegrendszerben, a hormonális szabályozásban. Az ébrenlét kóros túlsúlya – objektív vizsgálatokkal is igazolhatóan – tartóssá válik. Az inszomnia ritkább megnyilvánulásai esetében a panasz kisgyermekkorig követhető viszsza, vagy mögötte – igazolt biológiai alvásteljesítmény ellenére – az alvás teljességének helytelen alulértékelése áll. Külön feladat a depresszióhoz, egyéb pszichiátriai, neurológiai és belgyógyászati vagy fájdalmakkal járó betegségekhez társuló alváselégtelenség kezelése.

Az inszomnia korszerű ellátása a körültekintő diagnosztikán (az inszomnia akut, visszatérő, krónikus, önálló vagy más kórállapotokhoz társuló jellegének azonosításán), megoldása az alvást elősegítő és az ébrenlét rendszereit visszafogó gyógyszerek, valamint a ma már tudományos értékelések szerint is bizonyítottan hatékony nem gyógyszeres módszerek (a felvilágosítást, a rosszul rögzült szokások és életmód megváltoztatását, a beteg tevékeny bevonását biztosító) időben jól összerendezett, együttes alkalmazásán alapul. Az összetett terápia során első választásként ma már csak az alvás kialakulását és fennállását segítő gyógyszerek vehetők igénybe, melyek nemkívánatos, veszélyt hordozó mellék- és utóhatások nélkül is adhatók a veszélyeztetett csoportokban is (idősek, társult inszomniák), és nem fenyegetnek a hozzászokás veszélyével. Ezek segítségével a beteg egyéni igényeinek megfelelő terápia állítható be, természetesen csak akkor, ha az altatószerek alkalmazásának szabályait orvos és beteg egyaránt betartja.

A szerző szakorvos, a Magyar Alvástársaság elnöke