A gyógyászati segédeszközök gazdasági haszna
A meglehetősen szétaprózódott érdekképviselettel rendelkező szakmán belül egy kérdésben vitathatatlanul konszenzus van: a gyógyászati segédeszközök a magyarországi egészségügyi ellátás mostohagyerekei. Emellett a jelenlegi helyzettel senki sem elégedett: sem a betegek, sem az orvosok, nem beszélve a finanszírozóról és a beszállítókról.
A jogalkotó és a finanszírozó részéről senki nem ért hozzájuk igazán, ellenben sokféleségük és komplexitásuk okán mindenki tart tőlük. A szabályozás rossz, sok tekintetben életidegen és bürokratikus, miközben nem biztosít érdemi kontrollt a gyógyászati segédeszközök piaca felett. Az orvosok jelentős részének pedig nincsen elegendő szakismerete a gyógyászati segédeszközökkel kapcsolatban, amelyek mindmáig nem képezik az egyetemi tananyag részét.
A gyógyszerpiaccal szemben a segédeszközök iránt a teljes társadalom érdeklődése és érzékenysége is meglehetősen csekély. Míg a gyógyszerekkel, vitaminokkal és egyéb gyógyhatású készítményekkel mindenki találkozik szinte nap mint nap, addig a segédeszközökre szorulók a populációnak csak kb. a 8-10 százalékát képviselik, és ők is csupán a rászorultság felmerülésekor kezdenek a megfelelő eszköz után kutatni. A felhasználók jellemzően nem rendelkeznek az elérhető termékekkel és terápiákkal kapcsolatban előzetes ismeretekkel.
Emiatt a téma iránt a mindenkori kormányok érzékenysége is meglehetősen alacsony, pedig rengeteg lehetőség rejlik az ágazatban, amelyek kihasználásával a szektor az eddigieknél sokkal aktívabban tudna hozzájárulni az ország gazdasági fejlődéséhez és a hatékony betegellátáshoz.
A betegek tájékozódását a jelenlegi jogszabályok tovább nehezítik, mert gyakorlatilag a – nagyrészt társadalombiztosítási támogatással rendelhető – termékek szinte mindennemű ismertetése tiltott a betegekkel, és a szakma részére is csak rendkívül szigorúan meghatározott keretek között lehet a termékekről információt eljuttatni.
Mindennek a fő kárvallottja a gyógyászati segédeszközöket használó több mint 800 ezer ember, akik sokszor gyalázatos állapotokkal szembesülnek. Pedig a gyógyászati segédeszközök jelentőségét hiba volna lebecsülni. Önmagában az érintett populáció nagysága – 800 ezer ember – jelzi a szektor fontosságát. Sokaknak közülük egy minőségi gyógyászati segédeszköz jelenti a munkaképesség vagy az aktív életvitel visszanyerésének egyetlen esélyét. A gyógyászati segédeszközöket gyártó és forgalmazó cégek több ezer embernek adnak munkát, az ezekre az eszközökre kifizetett társadalombiztosítási támogatás nagy része pedig közvetlenül vagy közvetetten visszakerül az állami költségvetésbe.
Magyarországon a társadalombiztosítás évente körülbelül 40-45 milliárd forintnyi forrást fordít gyógyászati segédeszközök támogatására. Ez nem sok pénz, az OEP saját becslése szerint is éves szinten legalább 55-60 milliárd forintra volna szükség ahhoz, hogy a betegek alapvető igényeit minőségi eszközökkel lehessen kielégíteni, az európai ellátási átlagszínvonalat pedig évi 110-120 milliárd forintból lehetne elérni. Összehasonlításképpen: járóbeteg-szakellátásra és kórházi ellátásokra összességében évi 520 milliárd forintot, gyógyszertámogatásra 340-350 milliárd forint körüli összeget fordítunk. A fejlett országokban a gyógyszerekre és gyógyászati segédeszközökre fordított közpénzek aránya 3:1 körüli – Magyarországon ez az érték 7:1.
A gyógyászati segédeszközök gazdasági jelentősége azonban 40-45 milliárd forintnál jóval nagyobb. A piacon tevékenykedő cégek további 35-40 milliárd forint értékű eszközt szállítanak a kórházakba, így a piac teljes volumene – az orvostechnikai berendezések nélkül – 75-85 milliárd forintra tehető. A közvetett gazdasági hozzájárulás azonban ennél is jelentősebb: a szektor vállalkozásai hozzávetőleg 4000 szakembert foglalkoztatnak, emellett folyamatos szerepet vállalnak az egészségügyi szakemberek szakirányú továbbképzésében. A gyógyászati segédeszközök használata révén a betegek otthonukban láthatók el, gyorsabban és magasabb színvonalon rehabilitálhatók, illetve könnyebben képesek fenntartani munkaképességüket vagy aktív életvitelüket.
A gyógyászati segédeszközök tehát egyszerre biztosítanak alacsonyabb egészségügyi költségeket a társadalom számára, illetve magasabb életminőséget a beteg számára.
A gyógyászati segédeszközökre kifizetett támogatás több mint fele közvetlen vagy közvetett adók és járulékok formájában visszaáramlik a központi költségvetésbe, azaz az állam számára nem jelent valódi kiadást. A társadalombiztosítási támogatás által lehetővé tett ún. multiplikátor hatásokat igen nehéz becsülni. Közelítőleg mégis feltételezhetjük, hogy a gyógyászati segédeszközöket forgalomba hozó 20 legnagyobb cég termékei után kifizetett 27 milliárd forintnyi társadalombiztosítási támogatás 15-18 milliárd forintnyi állami adóbevételt tesz lehetővé.
A támogatással értékesített termékek után fizetendő általános forgalmi adóból, a társasági nyereségadóból, valamint az iparűzési adóból származó bevételeket 10-12 milliárd forintra becsülhetjük. A társadalombiztosítási támogatás emellett munkahelyeket teremt: ha azt feltételezzük, hogy a szóban forgó vállalkozások által teremtett munkahelyek kétharmada a társadalombiztosítási támogatások meglétének köszönhető, akkor a támogatások áttételesen évi 10 milliárd forint személyi jellegű ráfordítást generálnak. Ebből legalább 4-5 milliárd forint a bért terhelő adók és járulékok formájában visszaáramlik a költségvetésbe. A többi a munkavállalókhoz kerül, akik – a magyarországi fogyasztási struktúrát figyelembe véve – legalább 3-5 milliárd forintot fogyasztásra költenek, amelyből az államnak további kb. 1 milliárd forint áfabevétele származik. Összességében tehát a kifizetett támogatás 55-65 százalékát az állam adó formájában visszakapja azt követően, hogy egészségnyereséget létrehozva „megforgatta” a gyógyászatisegédeszköz-piacon. Mindeközben a gyártók és forgalmazók adózás utáni eredménye összesen nem haladja meg az 1 milliárd forintot.
A gyógyászati segédeszközök a társadalombiztosítás pénzbeli ellátásait és a szociális ellátórendszert is tehermentesíteni tudják. 2009-ben 766 ezer rokkantsági és baleseti rokkantsági nyugdíjast tartottak nyilván Magyarországon, a számukra a Nyugdíjbiztosítási Alapból kifizetett, nyugellátásra fordított éves kiadás 632,1 milliárd forint volt, ez egy főre számítva átlagosan 69 ezer forintos havi összeget jelent. Emellett az Egészségbiztosítási Alapból folyósított táppénzkiadások megközelítőleg 108 milliárd forintra rúgtak 2009-ben. Magyarországon több mint 800 ezer ember használt gyógyászati segédeszközöket, így ha közülük akár minden ötödik visszanyeri a munkavégző-képességét, akkor az – csak a rokkantnyugdíjakkal számolva – akár 100-120 milliárd forint megtakarítást is eredményezne az állam számára éves szinten. A gyógyászati segédeszközök által lehetővé tett, más alrendszerekben és kasszákban jelentkező megtakarítások jelentősége azonban többnyire rejtve marad az egészségpolitika előtt.
Fentiekkel arra kívántam rávilágítani, hogy célszerű lenne, ha a gazdaságpolitika is ezen szempontok szerint tekintene az ágazatra, amely sokkal több, mint egy egyszerű költségsor az állami költségvetésben. A klasszikus közgazdasági iskolák a gazdaság élénkítésére két fő módszert ajánlanak: az adók csökkentését és/vagy a (részben állami) beruházások ösztönzését. Persze tiszta módszer nincs, de jól megfigyelhető, hogy a magyar gazdaságpolitika az elmúlt 8 évben inkább a beruházások irányába mozdult el, a jelentős adócsökkentést viszont a jelenlegi kormány tűzte ki fő célként.
A politikusok, véleményem szerint, gyakran elkövetik azt a hibát, hogy beruházásként főként csak építkezésekben gondolkodnak, lásd például az elmúlt évek autópálya- és metróépítési lázát. Ezek a beruházások természetesen fontosak, de nem szabad minden erőforrást csak ezekre a célokra koncentrálni, hiszen mint az előzőekben is láthattuk, a gyógyászati segédeszközökre költött pénzek is tekinthetők beruházásnak. Hiszen itt is értékteremtés valósul meg, termékeket állítunk elő, forgalmazunk, munkahelyeket teremtve és jelentős adóbevételt generálva. Emellett „melléktermékként” gyógyult vagy rehabilitált betegek ezreit képes a szakma kibocsátani, akik a járulékfizetők körébe visszalépve nemcsak csökkentik az állami támogatásra szorulók számát, hanem aktív befizetőként részt vállalnak a közös teherviselésből is.
Éppen emiatt érthetetlen a terület elmúlt időszakbeli elhanyagolása, kizsákmányolása. Az OEP által támogatott termékek körében 2003 óta nem valósult meg áremelés, sőt sok esetben a gyártókat jelentős árcsökkentésekre kényszerítették, mialatt azok kénytelenek voltak elszenvedni költségeik jelentős növekedését, amelyet nagyrészt nem tudtak eladási áraikban érvényesíteni. Kevés olyan terméket találunk a magyar kiskereskedelemben, amelynek 2003 óta inkább csökkent, mint nőtt volna az ára. De míg ezeken a területeken a legújabb technológiájú termékek belépő ára jellemzően magas, és csak a kifutó termékekre jellemző az árcsökkenés, addig a segédeszközök területén új termékek csak elvétve kerültek fel a támogatási listára.
Mindeközben a kórházi ellátás területén is szorongatják a cégeket. Bár több 10 milliárd forintos lejárt tartozást finanszíroznak a szállítók, az intézmények rajtuk akarják megkeresni az energia- és a személyi költségek növekedéséből, illetve a finanszírozás csökkenéséből adódó, másutt nem kigazdálkodható hiányukat. Ez, tekintettel a terület viszonylag kis részesedésére a kórházak beszállítói struktúrájában (jellemzően bőven 10 százalék alatt!), sokkal kisebb megtakarítást jelent az intézménynek, mint amekkora áldozatot követel a beszállítótól. (Azaz 1 százalék intézményi költségcsökkenést minimum 10 százalékos beszállítói árcsökkentéssel lehet csak elérni! A kórházak finanszírozási hiánya azonban nem 1 százalék körül van, annál jóval magasabb!)
Még hosszan sorolhatnánk az ágazat problémáit, de mint a cikk elején is leszögeztem, most nem ez volt az elsőrendű cél. Arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy nem kell félni a segédeszközpiacba történő invesztálástól, mert annak nagy része adók formájában jóformán azonnal, másik része pedig az egészségnyereség és ellátásmegtakarítás révén rövid időn belül megtérül.
Eljött az idő, hogy toldozgatás-foltozgatás helyett új alapokra helyezzük az egész magyarországi segédeszköz-ellátást, és közösen kidolgozzunk egy olyan rendszert, amellyel mindenki jól jár, de legfőképp a betegek, akiknek az elégedettsége révén a rendszer többi szereplője is megtalálja a számítását. Ehhez kínálja fel szövetségünk az együttműködését.
A szerző az Orvostechnikai Szövetség elnöke
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.