Az alultápláltság bizonyítottan rontja a gyógyulás esélyét

A „civilizált” életmódnak gyakori következménye az önmagában betegségként még nem definiálható kóros tápláltsági állapot, szakkifejezéssel a malnutritio is, amely a szervezet ellenálló képességének a károsodásával jár. Kiemelt jelentőségű a malnutritiónak az a minősített esete, ha az elégtelen táplálékfelvétel betegséggel párosul. Ilyenkor ugyanis a makro- és mikrotápanyagok mennyiségi és minőségi hiánya a súlyos betegségekhez kapcsolódó stresszreakcióval szövődve katasztrofális, nagyon gyorsan visszafordíthatatlanná váló anyagcserekrízist idéz elő a szervezetben.

Állatkísérletek, klinikai megfigyelések, illetve önkísérletek alapján több évtizede bizonyított tény, hogy egy éhező beteg csak körülbelül feleannyi ideig marad életben, mint egy egyébként egészséges éhségsztrájkoló! Az éhezéssel szövődött stresszt ezért a klinikai táplálástudomány a XX. század harmadik harmadától életet közvetlenül veszélyeztető állapotnak minősíti.

A laikus vélekedéssel ellentétben a tápláltsági állapotot a legérzékenyebben és leghamarabb nem a testsúly változása, hanem a szervezetben zajló fehérjeépítés, illetve -bontás egyensúlya jelzi. Éhezés esetén, tehát a tápanyagbevitel elégtelensége mellett a szervezetben már 12 óra múltán hiányállapot alakul ki, ugyanis a máj kevesebb fehérjét képes felépíteni, mint amenynyi azonos idő alatt lebomlik. Miután pedig a vérfehérjék többek között a szervezet egyik védvonalának, az immunrendszernek is fontos alkotóelemei, emellett a gyógyszerek vivőanyagai is, hiányuk nagy veszélyeket rejt magában. A fehérjehiány, tehát az alultápláltság különösképpen rontja a műtétre vagy más, ún. invazív kezelésre (pl. sugárterápiára, kemoterápiára) kerülő beteg gyógyulási esélyeit.

Noha az egészségügy az európai közösség tagállamainak saját hatáskörében hagyott kevés feladatkör egyike, a betegek alultápláltságának komplex szakmai-gazdasági-szakmapolitikai-etikai kérdésköre mára az Európai Unió egyik kiemelt szakpolitikai feladatává vált. Szakmai konszenzuson túl mára uniós egészségpolitikai álláspontnak is tekinthető mindaz, amit az alábbi pontokba sűrítve lehet megfogalmazni: alapvető emberi jog, hogy mindenki, minden élethelyzetében megkapja a számára szükséges tápanyagokat; az esendő, kiszolgáltatott – beteg – ember táplálása nem csupán erkölcsi parancs, hanem ezen túl evidens szakmai-gazdasági érdek is; a korszerű, ún. bizonyítékalapú orvoslás elegendő érvvel támasztja alá a megfelelő kezelési eljárások hatékonyságát; a kérdéskört jellemző ismerethiány és negligencia a társadalmi-gazdasági fejlettségtől független.

Még a magyar csatlakozás előtt, 2003-ban miniszteri szintű állásfoglalás és javaslat született a kérdés megoldására, ez azonban frappáns hatást nem váltott ki. A politikusok figyelmét mégis felkelthette valami (feltehetően a kérdéskör súlyos gazdasági vonatkozásai), mert azóta két ország európai elnökségi ciklusának egészségügyi programja e problémakörrel foglalkozott/foglalkozik. Az Európai Unió elnökségi feladatait jelenleg ellátó Lengyelország rövid deklarációban összegezte a közösségi feladatokat, The Fight Against Malnutrition: Final Declaration címmel. Ennek bevezetőjében meghökkentő dimenziójú népegészségügyi, közgazdasági vonatkozásokat említenek: az EU-ban évente kb. húszmillió érintett beteggel lehet kalkulálni, ez mintegy 120 milliárd (!) eurós, nagyrészt felesleges kiadással terheli a költségvetést. Az elsősorban szakmapolitikai anyag a megoldást négy pontban látja: 1. a malnutritio kötelező szűrésében és ezzel összefüggésben az intézményi akkreditációs elvek megváltoztatásában, 2. a társadalmi tudatosság – a betegjogok! – erősítésében, 3. a finanszírozási elvek megváltoztatásában, 4. a célorientált – szakember és laikus – oktatás minőségének javításában.

A szakmai ajánlások világos helyzetképet írnak le, egyidejűleg hatékony, hozzáférhető, költséghatékony megoldásokat is kínálva. (A korszerű egészségügyben szinte példa nélküli oly módon, hogy egy orvosi csúcstechnológia bevezetése költségmegtakarítást eredményez!) Érthetetlen, hogy mégis egy rossz s főképp érthetetlen módon meggyökeresedett szemlélet az általános az uniós országok többségében. A szerző A Semmelweis Egyetem 1. Sz. Sebészeti Klinika igazgatója