Bárkivel megtörténhet, pedig elkerülhető lehet a tragédia

Az utóbbi 11 évben a gennyes agyhártyagyulladás 20,1 százalékáért (579 eset) és a halálos kimenetelű agyhártyagyulladás 12,9 százalékáért (101 eset) a meningococcus (Neisseria meningitidis) baktérium volt a felelős. 2010 júliusa és 2011 áprilisa között 67 megbetegedést jelentettek, éves szinten csaknem megduplázódott az esetek száma. Szokatlan módon a megbetegedések 58 százalékát a nálunk korábban elvétve jelentkező C típusú N. meningitidis okozta, és csupán a megbetegedések 42 százalékáért volt felelős a megszokott B típus. Magyarországon a meningococcusfertőzés járványügyi helyzete ezzel az elmúlt évben a környező európai országok adataihoz hasonlóan alakult. Ha ez a tendencia folytatódik, akkor várhatóan megjelenik hazánkban egyéb, Európában előforduló szerocsoport is, az Y.

A megbetegedések szinte kivétel nélkül a 15–22 éves korosztályt érintették. Egészséges fiatalok és kisdedek betegedtek meg, nyolcat közülük minden beavatkozás ellenére elvesztettünk. A járványügyi adatok nem jelentenek járványos mértéket, „csupán” a fertőzés megszokottnál magasabb előfordulási arányát észleltük.

Létezik érvényben lévő védőoltási ajánlás. Csecsemőkortól fiatal felnőtt korig meg tudnánk akadályozni ennek a magas százalékban végzetes kimenetelű fertőzésnek az előfordulását, ha élnénk a lehetőséggel.

Az ősz beköszöntével az influenzajárvány előszobájában a meningococcus már várakozik. Azokat az oltatlan csecsemőket, közösségbe járó kisdedeket lesi, akik immunrendszerük éretlenségénél fogva vagy életviteli szokásaik miatt hajlamosabbak a fertőzésre. Ki gondol arra, hogy bulizás közben, zsúfolt előadótermekben egy ilyen fertőzés is leselkedik rá? Mivel az egészségügyben mindenki tisztában van a meningococcusfertőzés jelentőségével, és biztos vagyok benne, hogy felvilágosítást is adnak gondozottaiknak és a szülőknek a megelőzés lehetőségéről, szóljon inkább a tudomány helyett egy fiatal áldozat.

Megtörtént. Elterjedt a hír kórházunkban: egy korábban meningoccusfertőzésben elhunyt fiú barátjának életéért küzdenek kollégáink. Semmit nem von le az eset tragédiájából, hogy később kiderült, a fiúk nem ismerték egymást, sőt, nem is találkozhattak. Fiatal felnőttek, akik két különböző egyetemre jártak. Egyikőjük elvesztette a harcot, a másik egy végtelen háborúban borzalmas csatát nyert. Az égési és plasztikai sebészeti osztályon ápolták, amikor felkerestem. Visszafordíthatatlanul előrehaladó fertőzés következtében mumifikálódott kézujjainak amputációja ekkor már megtörtént. A főtthús-szerű, elhalt izmokat lefaragták már a karjáról, hogy a későbbiekben eldöntsék, menynyit vágjanak le még belőle. Lábait legszerencsésebb esetben bokából kell amputálni. Nekrotizáló sebei a hátán, fartájékon további életet veszélyeztető fertőzést rejtettek, borzalmas fájdalmat okoztak.

Mindezt akkor tudtam meg, miután a napokig gyűjtött bátorsággal meglátogattam. A gyógytornász kollégák tolmácsolták felé, hogy szeretnék vele találkozni, biztattak, menjek bátran, vár, szeretne beszélgetni. Egész életemben fogok emlékezni erre, ahogy a pszichológus kollégánk is, aki személyesen vigyázott arra, hogy nehogy még többet ártsak neki.

Bemutatkozásnál egy homályosan fénylő szempár, amit a mosolygó szájtól orr helyett egy fedőkötés választ el – egyfajta védelem az orr helyén éktelenkedő lyuk ellen. Nyújtanád a kezed, ahogy illik, de a mozdulat benned reked, hiszen a tehetetlenül a test mellett fekvő, vérrel átitatott, gézzel fedett valami a kar és a kéz helyén már soha nem fognak senkivel kezet… Zavaromat látva, hogy oldja a feszültséget, bemutatkozott és mesélni kezdett.

„Este már éreztem, hogy nem jó a gyomrom, fájt a fejem, gyorsan lefeküdtem, de a reggel nem hozott megkönnyebbülést, anyukámat hívtam, aki orvoshoz vitt. Aztán felébredtem a kórházban, begyógyszerezve, bambán néztem megfeketedett ujjaimat, nem értettem, hol vagyok, mi történt. Nem értettem, miért nem tudok mozogni, miért fáj ennyire. Elmondták, hogy egy baktérium támadott meg, és szerencsésen túléltem. Szerencsém volt, hogy cukorbeteg vagyok, mert így az ereimet támadta, nem az agyamat. De nem tudom, most mi lesz, mert még nem dőlt el, mennyit kell amputálni a végtagjaimból. Mindennap levágnak valamenynyit, remélem, a könyököm megmarad, mert akkor tudom használni a művégtagokat. A lábam nem fáj már, valószínű, mind a kettő bokából lemegy, de arra már olyan megoldások vannak, hogy nem kell aggódnom. Van élet végtagok nélkül is, de még nem tudom, hogyan fogom magam ellátni művégtagokkal. Mindig ezzel akartam foglalkozni, robotkarokkal. Informatikát tanulok… Nem tudom, hogy fogom befejezni, képes leszek-e rá? Szegény szüleim, annyit kell elviselniük, de nem hagynak egyedül, törődnek velem, hihetetlen erőt adnak nekem, érzem, hozzájuk tartozom, együtt harcolni nem olyan szörnyű. Ha egyedül maradok, akkor csak én vagyok és a fájdalom, az szörnyű, akkor nem múlik az idő. Barátaim is sokat vannak velem, amikor csak idejük van, vajon meddig lesz, nem tudom. Amikor megtudták, hogy kórházban vagyok, összegyűltek és együtt szurkoltak nekem a halál ellen. Meghalhattam volna, mondták, előttem nem sokkal meghalt egy srác.

Nem haragszom a sorsomért, de nem tudom, miért érdemeltem ezt. Nagy felelősséget érzek, mert túléltem ezt a szörnyűséget, és most annyi gond van velem. Nem akarom, hogy úgy bánjanak velem, mint egy túlélővel.”

Beszélt és beszélt. Én pedig arra gondoltam, hogy ne hagyjam egyedül, ne menjek el. Végig vidám és életteli volt, de amikor a szüleiről beszélt, megjelent egy könnycsepp a szeme sarkában. Nem tudta letörölni. Azzal búcsúztunk, örülne, ha a története akár egyvalakin is segítene. Nem árultam el neki, hogy elkerülhette volna ezt a szörnyűséget, és az álmait úgy valósíthatta volna meg, hogy az általa fejlesztett mechanikai végtagokat mások használják. A felelősség a miénk, ha nem mondjuk, nem tanítjuk a megelőzést, a védőoltások lehetőségét!

A szerző az Egyesített Szent István és Szent László Kórház főorvosa, védőoltási szaktanácsadó