Válságban van a hazai daganatsebészet

Gyakorlatilag minden intézményben, városi kórházban, regionális megyei centrumokban vagy egyetemi klinikákon a sebészet a legveszteségesebb szakma, emiatt a gazdasági vezetés állandó céltáblája. Számos szakmailag elismert szakembert gazdasági okokra hivatkozva mentettek fel osztályvezetői pozíciójából.

Az eredendően rosszul és alacsonyan meghatározott sebészeti HBCS-k (az OEP homogén betegségcsoport = HBCS szerint finanszírozza a kórházi gyógyítást) miatt a sebészeti osztályok – minden próbálkozás dacára – eleve kalkulált, évi több tíz-, százmilliós veszteséget „termelnek”. Az 1. ábra egy vezető megyei kórház 2010. évi üzemgazdasági mutatóit ábrázolja. A grafikon dimenziója megfelel bármelyik hasonló nagyságrendű intézményének. Jól látható, hogy az onkológiai szakma bevétele kirívóan magas, gyakorlatilag ez „tartja el” a kórházakat. A sebészet ugyanakkor a sor legvégén kullog, korrigálhatatlan veszteséget elkönyvelve. Az egyes beavatkozások megmerevedett és alig változó vagy változtatható finanszírozása és az ugyanakkor folyamatosan növekvő technológiai költségek miatt ez a veszteség évről évre tovább növekszik. Az ebből eredő mindennapos, filléres anyagi gondok a daganatos betegek sebészi ellátását is súlyosan befolyásolják.

Paradox helyzet, hogy miközben a kirívóan jól dotált onkológia mellett a sebészet kifejezetten elhanyagoltnak tűnik, a szolid tumorok 85-90 százalékában a gyógyulás alapja még ma is a sebészi kés, azaz a radikális eltávolítás. Nehezen érthető, hogy ezekben az esetekben a képalkotó eljárásokat és a kiegészítő vagy palliatív onkológiai kezeléseket miért finanszírozzák jóval magasabb szinten, mint a műtéti beavatkozásokat. Miközben a kuratív, a beteg számára a teljes gyógyulás esélyét kínáló műtétek során nincs fedezet a megfelelő műszerek, eszközök, varrófonalak felhasználására, ugyanezen betegségek palliatív onkológiai kezelésére (néhány hetes-hónapos túlélési többlet reményében) betegenként is havonta milliós nagyságrendű összegeket fizet ki az OEP. Hadd idézzek néhány konkrét példát. A májdaganatok sebészi eltávolításához szükséges 150-200 ezer forintos egyszer használatos eszközök alig állnak rendelkezésre, ugyanakkor a nem operálható, tehát már menthetetlen májdaganatos betegek onkológiai kezelése meghaladja a havi egymillió forintot.

Örvendetes tény, hogy az onkológiai kezelés Magyarországon is árában finanszírozott, ugyanazon gyógyszereket használhatja, mint bármely nyugat-európai intézet. A magyar sebészet lemaradása azonban a korszerű technológiák terén már legalább 20 év. Laparoszkópos daganatsebészet – finanszírozás hiányában – csak mutatóban létezik, míg a világ fejlettebb országaiban ez napi rutin. Az egyébként is korlátozott számú laparoszkópos műtéti eszközök átlagéletkora 10-15 év. Az igazán korszerű robotsebészeti technikáról, amely már a környező, kelet-közép-európai országokban is polgárjogot nyert, a hazai sebészek még nem is álmodhatnak.

Magyarországon, ahol Petz Aladár a múlt század elején megalkotta a korszerű gyomor- és bélvarró gépet, a sebészek csak korlátozott számban és a gazdasági menedzsment szigorú kontrollja alatt használhatnak a műtétek során varrógépeket. Ezek árát eredetileg a HBCS-be kalkulálták bele, ám azok jelentős része már varrógép nélkül sem fedezi a beavatkozások költségeit. Rendelkezésre áll ugyan egy korlátozott keret egyedi finanszírozású gépekre, ám az csak két speciális műtét, a teljes gyomoreltávolítás és a mélyen elhelyezkedő végbéldaganatok kapcsán alkalmazható.

Elvileg hazánkban is rendelkezésre állnak a korszerű véredényforrasztó eszközök. Ezzel a technológiával minimálisra csökkenthető a műtéti vérveszteség, amelynek onkológiai vonatkozása is van, hiszen a perioperatív transzfúzió negatív befolyással van a daganatos betegek túlélésére. A durván 150 ezer forintos eszköz használata azonban „nem fér bele” a műtéti finanszírozásba, így azt még újrasterilizáltan felhasználva sem engedhetik meg maguknak a sebészeti osztályok. Egyértelműen ki kell végre mondanunk, hogy ez az esélyegyenlőtlenség súlyosan befolyásolja és egyértelműen rontja a daganatos betegek életkilátását.

A sebészet azonban más eszközzel is javítani tudná az onkológiai eredményeket. Ez az eszköz az onkológiai sebészet centralizációja, amelyet racionálisabban gondolkodó országokban már megvalósítottak. Az 5,5 millió lakosú Dániában például 10 évvel ezelőtt centralizálták a gyomorrák sebészi ellátását, és a korábbi 37 intézet helyett mindöszsze 5 sebészeten engedélyezték az ilyen típusú műtéteket. Az eredmények fényesen igazolták az elv létjogosultságát: a műtéti halálozás a harmadára csökkent, a betegek ötéves túlélése pedig az európai eredmények élvonalába helyezte Dániát. A Semmelweis-terv elvben célul tűzte ki a hasonló jellegű centralizációt és a progresszív betegellátást. Anélkül azonban, hogy a megfelelő finanszírozási hátteret biztosítanák a progresszivitás csúcsán álló intézményeknek, a kísérlet eleve kudarcra van ítélve. A bonyolult, jelentős költségigényű műtétek számának további növelését ezek az osztályok egész egyszerűen képtelenek felvállalni.

Az elmúlt 10 év adatai pedig azt mutatják (2. ábra), hogy a daganatos halálozás csökkenését annak dacára sem sikerült látható módon csökkenteni, hogy a kezelésre fordított összeg közel a háromszorosára emelkedett. Érdemes tehát feltenni a kérdést: nem volna-e célszerű átgondolni ennek az összegnek az allokálását? Az onkológiai ellátásnak a finanszírozás tekintetében is magában kellene foglalnia a kellő hatékonysággal végzett daganatszűrést és a korszerű daganatsebészetet. A túlélési adatok látványos javulása ugyanis csak akkor várható, ha a korai stádiumban felfedezett, radikális módon eltávolított tumorok arányát sikerül növelni.

A szerző a Magyar Sebész Társaság és a Szakmai Kollégium Általános Sebészeti Tagozatának elnöke