Az ember legősibb barátja

Nincs még egy állatfaj, amely olyan korán felvételt nyert az emberek közösségébe, mint a farkas. És nincs még egy olyan háziállat, mint a kutya, amely szinte mindenütt előfordul, ahol ember él. Már a jégkori vadászok is kutyákkal járták a tundrát. Amerika őslakosait is kutyák kísérték a Bering-szoroson át. Az ausztráliai aborigineket a vadászatban segítették, az indián népek málhás állatként használták őket. A kínai parasztok udvarukat őriztették, de a gyomrukat is megtöltötték velük. Ők melegítették a velencei nemeshölgyeket, a porosz gárdisták ékszerként használták őket.

Kutyák élnek az elzártságban élő amazóniai törzseknél, ők kószálnak Afrika falvaiban, húzzák az inuitok szánkóját, és nyújtanak társaságot elkényeztetett nagyvárosi piperkőcöknek. Úgy tűnik, természeti állandóról van szó: ahová az ember beteszi a lábát, ott hamarosan megjelenik egy farkcsóváló négylábú nyoma is.

A viselkedéskutatás sokáig mégsem nagyon foglalkozott legősibb háziállatunkkal. Sokkal inkább legközelebbi rokonainkat, az emberszabású majmokat tekintették (és tekintik) a legjobb modellnek az emberi intelligencia és érzelmek feltárásához. Egy egész tudományterület, az evolúciós pszichológia a főemlősökről szerzett ismeretekre épül, e divatba jött diszciplína követői mindezt a majmok világából vett hasonlatokkal magyarázzák.

A kutyák évtizedekig mindenekelőtt orvosi és kozmetikai vizsgálatok alanyai voltak. Egy olyan lényt, amellyel sok ember a kanapéját is megosztja, alkalmatlannak tartottak arra, hogy az emberre irányuló, komoly viselkedéskutatás tárgya legyen. Ma éppen ez a közelség teszi olyan érdekessé a kutyát, ettől válik az összehasonlító érzelem- és agykutatás kulcsszereplőjévé.

A közös érdeklődés összekapcsolja egymással a különböző tudományterületek kutatóit: a paleontológusok és a genetikusok megpróbálják behatárolni, mely időszakban indult a kutya evolúciója, amely zoológiailag a farkas egyik alfaja, illetve hogy hol történhetett mindez. A viselkedéskutatók kezdik pontosabban felmérni a Canis lupus familiaris intelligenciáját és társas képességeit. Ennek során megdöbbentő felismerést tesznek: a kutya bizonyos képességei felülmúlják az emberszabású majmokét.

Mégis igaz, amit a kutyatulajdonosok mindig is sejtettek: hogy egyetlen állat van csak, amely képes velünk „emberi módon” megértetni magát. A kutya tekintetével kitárja előttünk a bensőjét. Ugyanakkor reakcióinkból gondolatainkra és érzéseinkre vonatkozó következtetéseket von le – hasonlóan a gyerekekhez.

A kutya nézése bizonyítaná szellemi képességeit?

A gazdik mindig is hitték, hogy kedvencük érti őket. Ám akik távolságtartóbban szemlélik az állatokat, azok mindig is a gyámoltalanság jelének vélték a kutya sóvárgó pillantásait. A rajzfilmek részletekbe menően kidolgozták ezt a kedves mafla kutyaimázst. A buta eb olyan ikonjait teremtették meg, amilyen a Walt Disney alkotta Pluto, vagy Odie, a lihegő bűnbak az okos kandúr, Garfield oldalán. A macskák e történetek tanulsága szerint okosak, önállóak és arisztokratikusak, míg a kutyák hűen és bután várják irányítójuk parancsait. Viselkedés­kuta­tók időközben felismerték, hogy ez az értelmezés téves. Hogy a kutya tekintete nem engedelmességet jelez, hanem ajánlatot, hogy készek az emberrel igazi érzelmi kötődést kialakítani.