Menetelés a háborúba

Miért akarta az akkori magyar politikai elit túlnyomó többsége a háborút? És egyáltalán: mennyiben volt részük a magyar vezetőknek a döntések meghozatalában?

Közismert, hogy az I. világháborúhoz vezető osztrák–magyar hadüzenet közvetlen előzménye a szarajevói merénylet volt. 1914. június 28-án több összeesküvő társa közül Gavrilo Princip boszniai szerb diák gyilkolta meg Ferenc Ferdinánd főherceget, a Monarchia trónörökösét és vele utazó feleségét, Chotek Zsófiát. Az is bebizonyosodott a merényletet követő vizsgálatok során, hogy a nagyszerb nacionalista merénylők mögött a szerb titkosszolgálat állt, és ezek az összefüggések, valamint Szerbiának a Monarchia ellen évek óta folytatott izgatásai elegendő okot adtak a Monarchia vezetőinek, hogy úgy döntsenek: véget kell vetni ennek a helyzetnek.

A provokációkra adandó erőteljes, fegyveres válasz gondolata egyáltalán nem volt új. A közös hadsereg vezérkari főnöke, Conrad például több alkalommal is javasolta, hogy a Monarchia területeire aspiráló olaszok, illetve szerbek problémáját preventív háborúval oldják meg, vagyis akkor vigyék dűlőre a szerinte elkerülhetetlen összecsapást, amikor az erőviszonyok még a Monarchiának kedveznek. Mégis, az erre alkalmat adó válságok során, 1909-ben vagy 1913-ban nem jutott el a helyzet odáig, hogy a háborúra valóban sor kerüljön. A Monarchia erre is kész lett volna, ám a szerbek engedtek.

A két állam persze nem volt egy súlycsoportban, hiszen a Monarchia az akkori öt európai nagyhatalom egyike volt (még ha csak az ötödik is), ezzel szemben a függetlenségét csupán pár évtizede elnyert kis szávai királyság ereje csak töredéke volt északi szomszédjáénak. Sőt, az akkori Magyarország egymagában is sokkal nagyobb, népesebb, gazdagabb, fejlettebb és erősebb volt, mint Szerbia. (Jellemző adat, hogy a 20. század elején Szeged lakossága nagyobb volt, mint Belgrádé.) Csakhogy a szerbek „szemtelenkedései” mögött egy nagyobb erő állt: az orosz birodalom. Az a cári Oroszország, amely mind a szabadságeszményekkel szemben álló, korszerűtlen konzervativizmusa, mind a közép-európai szlávokra irányuló propagandája miatt a magyar liberális hagyomány számára az első számú fenyegetésnek számított. Kölcsey, Deák, Wesselényi, Kossuth óta axióma volt a magyar külpolitikai gondolkodásban, hogy Magyarország területi épségére és szabad fejlődésére, sőt, talán állami létére is az oroszok jelentik a legnagyobb veszélyt.

Bár 1909-ben és 1913-ban a Monarchia diplomáciai sikert aratott, ez csak időlegesen jelentette a helyzet rendezését. A szerbek hamarosan újrakezdték a Monarchia területén élő délszlávokat célzó agitációjukat. Érthető volt tehát, ha mind többen érezték úgy, hogy a békés részsikerek nem elegendők, s a balkáni tűzfészket egyszer s mindenkorra meg kell szüntetni, ha kell – és lehet –, akár fegyveres erőszak árán is. Ez a meggyőződés jóval előbb megfogalmazódott a Monarchia osztrák felében, mint Magyarországon.

Volt választása a monarchia politikai vezetésének?

a mérsékelt ellenzék napilapja, a Magyar Hírlap egyik vezércikke meg is adja a választ: „Legyünk vele tisztában, hogy nincs választásunk. Vagy tudunk tekintélyt tartani, vagy végünk.” A Monarchiának mint nagyhatalomnak egyszerűen nem lehetett eltűrni, hogy a nála sokkal kisebb Szerbia ismétlődően provokálja, kétségbe vonja területi integritását. Ha a Monarchia mindezt tétlenül tűrné, a folyamat oda vezethetett volna, hogy valamennyi szomszédos állam nyíltan hangoztatni kezdi igényeit az etnikai szempontból sokszínű Monarchia különböző területeire, és a Habsburgok birodalmából a széthullást kényszerű beletörődéssel váró, gyenge állam lesz. Ezt a lassú sorvadást kívánták elkerülni.