A tavaly januári kormányközi megállapodás után egy év alatt megszülettek a kivitelezéssel, az üzemeltetéssel és a fűtőanyagokkal kapcsolatos szerződések is. Az induló projektet azonban számos támadás éri szakmai, politikai és érzelmi indíttatással egyaránt.
Ugyanis már rossz volt a startja is. Az orosz Roszatom tender nélkül kapott megbízást a kivitelezésre, pedig a hivatalos kommunikáció előtte évekig a majdani tenderről szólt, arról pedig mélyen hallgatott, hogy egészen más megoldás formálódik. Ezután titkosították az említett három, tavaly decemberi szerződést is. Arról, hogy ezek alapján az ország hogyan fog elkölteni 4000 milliárd forintot, legfeljebb az a T/2250-es törvényjavaslat ad némi fogódzót, amely leírja, hogy mely jogszabályoknak és hogyan kell változniuk a beruházás érdekében.
Attól persze még lehetnek jók a megállapodások, hogy keveset tudunk róluk. Sokaknak viszont ez a kevés sem tetszik. Egy kisebb kör szerint például nem feltétlenül a Roszatomot kellett volna megbízni, sőt, a Világgazdaság információi szerint komoly szakmai érvek szóltak a francia érdeklődő mellett is. Mások az orosz befolyásnak való kitettség növelésétől féltik az országot, vagy orosz hitelkonstrukciót tartják nagy tehernek, illetve hátrányos üzletnek. Az energiaszakma és az elemzők egy része fölöslegesnek tartja a két új létesítményt, vagy úgy gondolja, hogy a tervezettnél később kellene megépíteni őket. Környezetvédelmi aggályok is felmerültek, főként a kiégett fűtőelemek majdani tárolásával kapcsolatban.
Ezzel együtt kijelenthető, hogy a Roszatom szakmailag aligha támadható a kivitelezés minőségére, a határidők és a költségkeretek tartására, az általa gyártott atomerőművek üzembiztonságára vonatkozó adatok alapján. Friss összeállításában az Atomenergia Infó szakértője a csoportot szakmailag egyenesen „megkerülhetetlennek” nevezi, de kiáll az általa kínált hitelkonstrukció mellett is. Hárfás Zsolt úgy tudja, hogy a lehetséges beszállítók közül csak az orosz fél ajánlotta fel a beruházás nagy részének meghitelezését és vállalt mellette 40 százalékos magyar beszállítói arányt. Szerinte csak ezzel a hitelkonstrukcióval tartható meg a két, 3+ generációs blokk 100 százalékos magyar tulajdonban. (A 2009-es, elvi országgyűlési hozzájárulás megelégedett volna 51 százalékkal is.) „Előzetes számításaim alapján a jelenlegi hazai feltételekkel, műszaki, gazdasági és hitelparaméterekkel a teljes, 60 éves üzemidő alatt kilowattóránként közel 17 forintos összes önköltséget kapunk. Ezen belül a 21 éves hiteltörlesztés utáni 39 évben e költség 9 forint” – folytatja, hozzátéve, hogy az orosz fél már vizsgálja a blokk tervezett üzemidejének 80, sőt akár 100 évre kitolását is.
A megtérülés kapcsán mégis kételyeket ébreszthet, hogy valójában nem tudjuk, évtizedek múlva mennyi áramot és milyen áron adhat majd el a két új paksi blokk. Többek szerint – akik között persze vannak áramimportban, vagy a nukleáristól eltérő alapú áramtermelésben érdekeltek is –, nem túl jók Paks II. majdani értékesítési lehetőségei.
Veszélyes-e a magas áramimport?
A túl magas áramimport-arány normál esetben gazdaságossági, ésszerűségi kérdés, ám baj van, ha valamely zavar miatt megcsappan a külföldi kínálat, mert ekkor a termelők elsősorban a saját országukat látják el. Hárfás Zsolt szerint e túl nagy kitettség miatt lejjebb kell nyomni a behozatal arányát, amely tavaly június 11-én rekord szinte, a hazai felhasználás 52 százalékára ugrott. A Mavir előrejelzése szerint egyébként 2030-ban a 2012 végi erőművi kapacitásoknak csak az 51 százaléka marad a rendszerben, így addigra 7300 megawattnyi új kapacitást kell telepíteni. Ennek csak a harmada lenne a két, együtt 2400 megawattot képviselő, paksi egység.
