Nem hiányzik az az egy henger a Mininek
Élményautózásban mindig is menő volt a Mini. Bájos formája a második újrarajzolás után is hatásos, jól áll neki az elegáns, brit versenyzöld fényezés a fehér tetővel és a kockás huzattal. Ez a prémiumautó előbb csal mosolyt az arcokra, mint vált ki ellenszenvet. Legfeljebb irigyelni lehet a sofőrt, akinek ez a generáció is mindenben a keze alá dolgozik. Továbbra is izgalmas vele minden megtett kilométer, s ebben legalább akkora szerepe van a direkt kormányzásnak, az úthoz mágnesként tapadó futóműnek, a jól adagolható, erős fékeknek, mint a hajtásláncnak.
A motor már csak egy láncszem a gépezetben, és semmiképpen sem a leggyengébb. Hiába jár csak három henger a Cooper D-hez, bántó hangot magasabb fordulaton sem hallat. Ami eljut az utastérbe, nem más, mint a duruzsolás alacsony fordulaton és némi kipufogóhangolással morcosított berregés pörgetésnél. Ennyi zajra szinte szükség is van egy olyan élő-lélegző kis élményautónál, mint a Mini. Nem kell lemondani az azonnali gázreakcióról és a dinamikáról sem. Papíron 4 lóerővel többet tud négyhengeres elődjénél, a különbség nem érzékelhető, de miután kipróbáltuk, nem hiányoljuk többé a régi motort. Már 1500-as fordulattól lendületesen gyorsul, még a takarékosságra hangolt Green üzemmódban is mozgékonyabb a forgalom sok résztvevőjénél, ez városi manővereknél és országúti kanyargás közben élénk kezelhetőséget eredményez. Ezzel együtt az átlagosnál nagyobb erőszükséglettel is jár a Mini vezetése, nem kényeztetni, szórakoztatni akar. Illik hozzá a kézi váltó, melynek hosszú hatodikja kifejezetten autópályára való, ahol 2500 környékén jár a fordulatszám, hogy a spórolós énünk is boldog legyen. Mi a gyenge pontja? A korábbinál bunkerszerűbb, főleg hátul még mindig szűkös karosszériája, melynek merevsége cserébe meggyőzőbb, mint valaha.
