Van visszaút a klinikai halálból

Mindennapi életünk során gyakran találkozhatunk embertársaink hirtelen rosszulléteivel, balesetben sérülést szenvedett emberekkel. Zavarunkat nemcsak a drámai események látványa, hanem a sokszor kétségbe ejtőnek érzett tehetetlenségünk is fokozza: mit kell, mit lehet, mit szabad tenni. Természetesnek érezzük, hogy a lehető leghamarabb kérjünk mentőorvosi segítséget, de mi lesz addig, amíg a mentő megérkezik?

Az életveszélyes állapotban lévő betegek életkilátását alapvetően a megfelelő időben érkező segítség határozza meg. Nem lehet eléggé hangsúlyozni az időtényező jelentőségét, ami nem jelent mást, a helyes beavatkozás haladéktalan azonnali megkezdését. Különösen vonatkozik ez azokra a heveny rosszullétekre, amelyek gyors lefolyással halálhoz vezethetnek, vagy a betegségnek már az első megjelenése maga a hirtelen halál.

A szakemberek meghatározása szerint hirtelen halálról beszélünk, ha egy nem baleset eredetű betegségben a halál a heveny tünetek és klinikai jelek kezdetétől számítva 1 órán belül következik be, anélkül hogy ennek a betegségnek megelőzően bármi fenyegető tünete (például szívtáji nyomás, fáradékonyság, verítékezés, ritmuszavarérzet) jelentkezett volna.

A szakirodalomból adatai szerint évente körülbelül 400-500 000 hirtelen halál következik Európában és az Egyesült Államokban is, ami azt jelenti, hogy mindkét kontinensen percenként halnak meg hirtelen halál következtében.

A fejlett ipari országokban a halálozás 15-20 százaléka váratlan hirtelenséggel következik be, a koszorúér-szűkületben szenvedő betegek hirtelen halálozását pedig 50-80 százalékra becsülik.

Az adatok egyértelműen megerősítik, hogy napi tevékenységünk során bármikor szembesülhetünk embertársaink hirtelen halálával. Abban a kritikus pillanatban azonnal érezzük és tudjuk, hogy valamit rögtön tennünk kell, de mit és hogyan? Drámai a kérdés, ha arra gondolunk, ha velünk történik ilyen tragikus esemény, vajon velünk mit csinálnak, mit csinálnának?

Erre a kérdésre legelőször az Egyesült Államokban, aztán a világ valamennyi fejlett államában megadták a választ: ki kell képezni, fel kell készíteni a felnőtt lakosságot az újraélesztés alapvető fogásaira, lépéseire. Megdöbbentően egyszerű tehát a válasz: "mindannyian egymás kezébe vagyunk". Számos országban vannak olyan munkakörök, amelyek csak akkor tölthetők be, ha az illető az alapvető újraélesztés szakismereteiről igazolt felkészültséggel rendelkezik. Képzési programok, gyakorlatok biztosítják a felkészültség szinten tartását. Ennek köszönhető, hogy az USA-ban évente 150 000-200 000 ember életét mentik meg olyan laikus személyek (nem egészségügyi dolgozók), akik jól képzettek az újraélesztésben és a közterületen előforduló hirtelen halálesetek életmentő kezelését eredményesen alkalmazzák. Az életben tartott betegek szakszerű kezelését kiérkező mentőszolgálat folytatja. Európában évente 120 000-135 000-re becsülik a hirtelen halált túlélők számát.

Az újraélesztés (szaknyelven "reszuszitáció", "reanimáció") a klinikai halál állapotában lévő beteg alapvető életfunkcióinak fenntartását és helyreállítását jelenti. Eredményes alkalmazása orvosnak, nővérnek és a laikus embereknek egyaránt felejthetetlen felemelő élmény és persze nagyszerű a betegnek, akinek életét megmentették. Halálról akkor beszélünk, amikor a légzés, a keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása megindul.

A klinikai halál állapotában életfontosságú szervek (keringés, légzés) működésének leállása még csak átmeneti, funkciójuk külső segítséggel visszaállítható, s így a beteg élete megmenthető. A klinikai halál a keringés és/vagy a légzés leállásával kezdődik. Mindkét funkció külső helyettesítésének az a célja, hogy az oxigénhiányra legérzékenyebb szerv, az agy végleges károsodását megelőzzük, ami szakszerű segítség nélkül körülbelül 4 perc alatt bekövetkezik. Az időfaktor sürgetően kötelez a klinikai halál mielőbbi megállapítására, és az újraélesztés haladék nélküli elkezdésére.

A klinikai halál tünetei : a beteg eszméletlen, kontaktusba nem vonható, effektív légzést nem tapasztalunk A szívműködés és a keringés leállásának legbiztosabb jele a nyaki főütőér lüktetésének eltűnése. A főütőér tapintását mindenki saját magán is tanulmányozhatja: a fültőtől a szegycsontig húzódó fejbiccentő izomköteg belső oldalán, a gége magasságában, 3 ujjal finoman tapintva ellenőrizhetjük szívünk működését. A pulzus eltűnése egyértelmű és legfontosabb jele a keringés leállásának. Gyakran észlelhetjük, hogy a bőr feltűnően sápadt, esetleg lilán elszíneződött, hűvös és verítékes.

Nem késlekedhetünk az újraélesztés megkezdésével a kiváltó vagy megelőző okok keresésével (ez alól kivételt képezhet, például az áramütést szenvedett beteg, amikor saját védelmünk céljából előbb áramtalanítunk kell).

A klinikai halál megállapítását követően haladéktalanul el kell kezdeni az újraélesztést, melynek egyes lépéseit szemléletesen mutatja az 1. ábra.

Az újraélesztés egyes lépéseit az ABC betűivel jelöljük, ugyanis az egymást követő tevékenységek elnevezését az angolból való fordítással a magyar szakirodalom is átvette. A: átjárható, szabad légút, B: befúvásos lélegeztetés, C: cirkuláció (keringés) fenntartása mellkaskompressziók segítségével.

Az újraélesztést végezheti egy vagy több személy is, az utóbbi esetben könnyebb a kivitelezése (a tényleges beavatkozások végzése, segélykérés, mentőszállítás szervezése), a napi gyakorlat számára azonban mindenképp az egyszemélyes újraélesztésre kell felkészülnünk.

A légutakat a kívülről bejutó idegen testeken kívül a beteg hányadéka is elzárhatja, a legtöbbször azonban a tónus nélküli nyelv hátra esése szerepel fő okként. A szájban lévő idegen anyagot, váladékot egy ujjainkra tekert zsebkendővel törölhetjük ki. A nyelv hátraesése miatti légútelzáródást pedig egy műfogással előzhetjük meg: a homlokra helyezett kézzel a beteg fejét hátraszegjük, másik kezünkkel felhúzva tartjuk az állat (2. ábra).

A befúvásos lélegeztetést lehet szájon át, vagy orron keresztül végezni, a szakmai ajánlások azonban mindenképp az orron keresztül való lélegeztetést javasolják. A beteggel való közvetlen fizikai érintkezés elkerülésére az arcra, orra terített zsebkendőt használhatunk. Az orron keresztül történő lélegeztetés során a beteg feje mellett térdelve egyik kezünket a beteg homlokára helyezzük, biztosítva a fej stabilitását, másik kezünkkel pedig a beteg állát emeljük, ezzel a mozdulattal egyben be is zárjuk a szájnyílást (3. ábra).

Mély légvételt követően 1-2 másodperc alatt fújjuk be a levegőt a beteg légútjaiba, majd ezt még egyszer megismételve ellenőrizzük a beteg spontán légzését és keringését. Amennyiben nem tapasztalunk változást, a lélegeztetéssel együtt a keringés fenntartásáról is gondoskodnunk kell.

A helyesen végzett mellkaskompresszióval tartósan megfelelő keringést lehet biztosítani: a klinikai tapasztalatokon túl laboratóriumi nyomásmérési adatok is igazolják, hogy 100 higanymilliméter, vagy azt akár meg is haladó vérnyomást lehet így mesterségesen fenntartani. A mellkaskompresszió során egyik tenyerünket a szegycsont alsó harmadára, azzal párhuzamosan fektetjük, másikat kezünket ezzel derékszögben helyezzük alul lévő kezünkre, és a beteg fölé hajolva, nyújtott karokkal kezdjük el a mellkas összenyomását: ennek során (nem masszírozó, nem lökdöső) erőteljes lendülettel 4-5 cm-re lenyomjuk a szegycsontot percenként körülbelül 100-szor, ez 3 másodperc alatt 5 mellkaskompressziót jelent (4. ábra).

A százas kompressziós frekvenciának elméleti magyarázata a következő: egészséges emberek esetében a vérnyomás két szívösszehúzódás között is 60-80 higanymilliméter között van, azaz a véráramlás két "pulzuslöket" között is folyamatos. Tizenöt kompressziót követően, a fej ismételt helyes pozicionálása után, kétszer megismételjük az orron át való lélegeztetést, majd újból 15 kompresszió következik, s ez a 15:2-es lélegeztetés-kompresszió arány a leghatásosabb a keringés mesterséges fenntartására.

Minden 15. lélegeztetés után ellenőriznünk kell tevékenységünk eredményét, vagyis hogy normalizálódott-e a szívműködés vagy nem. Amennyiben a keringés visszatért, de a légzés nem, kompresszió nélkül tovább folytatjuk a lélegeztetést. Az újraélesztést mindaddig kell folytatnunk, amíg a szaksegítség meg nem érkezik, vagy amíg a beteg életjelenségei vissza nem térnek (5. ábra).

A szaksegítség, megérkezése után azonnal, tubust helyez a beteg légcsövébe, és speciális ballon alkalmazásával az élettani viszonyokat megközelítő módon folytatja a mesterséges lélegeztetést. EKG-vizsgálattal tisztázható a beteg szívműködése, s ennek megfelelően folytatódik az újraélesztés második szakasza, az úgynevezett "kiterjesztett életmentés". A különböző lépéseket ekkor is az ABC betűivel jelölhető sorrendben, de már átfedőleg, szimultán végzik a szakemberek (véna biztosítása, infúzió bekötése, elektromos ritmusrendezés, intravénás gyógyszerek adása stb.) Nem cél a helyszíni ellátás során a beteg "meggyógyítása". A feladat: stabilizálni a beteg alapvető életfunkcióit, és olyan állapotba hozni, hogy a mentővel történő szállítása is biztonságos legyen.

Az elmúlt 40-50 év úttörő jelentőségű orvostudományi eredménye a kórházi intenzív osztályok megalapítása, megszervezése és felszerelése. Ezek az osztályok - tárgyi, személyi feltételei, adottságai alapján - Magyarországon is olyan szinten képesek fogadni, kivizsgálni és ápolni a kritikus állapotú, klinikai halál állapotából sikeresen újraélesztett betegeket, hogy a korábban közel 100 százalékos halálozást harmadára-negyedére sikerült csökkenteni. De a siker legfontosabb titka, hogy az intenzív osztályra stabil élettani paraméterekkel kerüljön a beteg, ez pedig valmennyiünktől függ, s nem túlzó a kijelentés: az újraélesztés szakszerű végzése alapvető emberi és állampolgári kötelesség.

A szerző a Pécsi Tudományegyetem docense

Dr. Sárosi István