Reform csak konszenzussal
Eleget téve a Világgazdaság megtisztelő felkérésének, kísérletet teszek arra, hogy az elmúlt négy év gazdálkodási problémáiból kiindulva megfogalmazzam azt a jövőképet, amely 25 év kórházigazgatói gyakorlat alapján, talán némi szakmai ismerettel alátámasztva bemutatja, milyen egészségügyet szeretnék.
Azt biztosan állíthatjuk, hogy az egészségügy talpon maradása, működőképességének megőrzése a dolgozók túlnyomó részének áldozatkész, szinte önfeláldozó munkájának köszönhető, de a „viharfelhők tornyosulnak”. Szinte valamennyi intézmény pénzügyi nehézségekkel küzd, és a tendencia romló. Ezt támasztja alá a Magyar Kórházszövetség és az Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesületének (EGVE) folyamatosan végzett felmérése.
Három évvel ezelőtt elindult a nagy bajban lévő intézmények részleges konszolidációja és reorganizációja. Ez a folyamat – néhány kivételtől eltekintve – sikeres, azt azonban kritikai éllel el kell mondani, hogy azok az intézmények, amelyek önmagukat reorganizálták és konszolidálták, az ígéretek ellenére sem jutottak többletforráshoz.
Szinte sokkot okozott a kórházaknál a teljesítményvolumen-korlát (tvk) bevezetése. Az elvvel egyet lehet érteni, ám a merev, bürokratikus végrehajtás elfogadhatatlan. Nyomasztó a kiszámíthatatlan és állandó hbcs-normálás (homogén betegségcsoport = a gyógyítás ellenértékének kiszámítására szolgáló rendszer). A jelenlegi körülmények között nehezen oldható meg az ügyelet, a készenlét, a többletmunkaidő. Egyre kevesebb a „megszállott”, csökken az egészségügyben dolgozók száma, és egyre öregebbek vagyunk. A megoldás időhorizontja – a szakképesítés megszerzése miatt – nyolc-tizenöt év, amely az előrelátókat aggodalommal tölti el.
Megoldatlan a gyógyintézmények felelősségbiztosítása, az állandó „vészhelyzet” defenzív, azaz drága medicinát generál. Tény, hogy lezajlott egy sikeres műszerbeszerzési pályázat, amelynek eredményeképp javult, javul az ellátás biztonsága. Megújult, megújulóban van néhány egészségügyi intézmény is.
Szükség van az ágazat struktúrájának átalakítására: a beteget ott lássák el, ahol az indokolt. Legyen erős alapellátás, amelyet segít a járóbeteg-szakellátás, s legyen ütőképes sürgősségi ellátás, az aktív és a krónikus kórházi ágyak aránya igazodjon a valós igényekhez. Ne kerüljön kórházba szociális indokok miatt senki, őket fogja fel a szociális védőháló.
Az átalakításhoz azonban meg kell teremteni a társadalmi konszenzust, forrást kell biztosítani hozzá, s nem utólag, hanem a folyamatokkal párhuzamosan. Erősödjön meg a járulékfizetési fegyelem, érvényesüljön az az elv, hogy az ellátásért valaki fizessen, ám továbbra is érvényesíteni kell a szolidaritási elvet.
El kell érnünk, hogy a jogszabályi változások, feladatok (pl. béremelés, energiaár-változás) a forrás biztosítása nélkül ne kerüljenek ki a rendszerbe. Jó lenne, ha végre elfelejtenénk azt a mondatot, hogy „az egészségügy egy lyukas zsák, amelyből csak kifolyik a pénz”. El kell érnünk az értékarányos, stabil, kiszámítható finanszírozást!
El kell fogadtatnunk, hogy hatékony egészségügy nélkül nincs hatékony gazdaság. A reorganizált egészségügy csakis európai körülmények között működhet. Meg kell tanulnunk európai módon pályázni, illetve együttműködni, „határon” belül és kívül egyaránt. Politikusoknak, szakmapolitikusoknak, gazdasági vezetőknek tudomásul kell venni: olyan egészségügyet kell csinálnunk, amely magas színvonalú ellátást nyújt, és lebegjen a szemünk előtt, hogy előbb-utóbb mi is igénybevevők lehetünk.
