Az ellátásbiztonság és a verseny
A villamosenergia-szektor liberalizációjával kapcsolatos vitákban gyakran vetik fel, hogy az ártana az ellátásbiztonság elsőrendű céljának. Valójában azonban a verseny nem rontja, hanem javítja az energiaellátás biztonságát.
A villamos energia nem csupán a lakosság számára nélkülözhetetlen a mindennapi életben, olyan alapvető erőforrás, amelyre más gazdasági ágazatok szereplői is igen nagy mértékben támaszkodnak. Egyáltalán nem mindegy, hogy az áram mennyibe kerül, hiszen annak ára egy sor más termékbe is beépülve az egész ország versenyképességét befolyásolhatja. Természetesen önbecsapás lenne, ha az állam mesterségesen tartaná alacsonyan a villamos energia árát. Ebben az esetben az adófizetők állnák a különbözetet, vagy az iparág megtérülése lenne olyan alacsony, hogy így már nem érné meg új eszközökbe fektetni, ez pedig később megbosszulná magát, például az ellátásbiztonság csökkenését eredményezné. A valódi megoldás a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) szerint a villamosenergia-szektor hatékonyságának növelése, hogy az áramot is olcsóbban lehessen előállítani.
Ezt a célt szolgálja a piacnyitás, vagyis a verseny bevezetése a szektorba. A korszerű piacgazdaságok hosszú története bizonyítja: a piaci mechanizmusok és a verseny az a hajtóerő, amely hatékonyságra és alkalmazkodásra ösztönzi a vállalatokat. A vállalatok természetesen nem jótékonysági intézmények, a nagy „halak” nem vízen élnek, döntéseiket gazdasági érdekek, a profit növelésének szándéka határozza meg. A verseny és a piac azonban általában nem zéró összegű játékként működik, vagyis nem baj, hogy a vállalatok is jól járnak a hatékonyság növekedésével, és hogy a fogyasztók is részesülnek az előnyökből. Sőt, muszáj a cégeknek jól járniuk, hiszen ez motiválja őket a nagyobb hatékonyságra és az innovációra. Lehet azt képzelni, hogy a „legkisebb költség elvén” alapuló árszabályozás mindennél jobb, ám gyakorlati példák mutatják, milyen jelentős költségcsökkenés következik be akkor, ha ebben az energiaszektor szereplői is érdekeltek. A monopóliumot szabályozó számára a „legkisebb költségnek” tűnő számok valójában jóval magasabbak, mint amennyit a versenykörülmények között, profitért működő vállalatok a saját érdekükben „ki tudnak hozni” magukból.
Egyesek úgy vélik, az állami tulajdon és a vertikálisan integrált nemzeti villamosenergia-monopóliumok biztosíthatják az európai ipar versenyképességét, és ezek átalakítása veszélyezteti azt. Valójában minden eddigi jelentősebb piacnyitási programnál – legyen szó akár távközlésről, akár energiaszektorról, akár más ágazatokról – jelentős szerepe volt a versenyképességi megfontolásoknak. Éppen az ebben való lemaradás győzte meg a döntéshozókat arról, hogy a status quo nem tartható fenn, és a verseny bevezetése szükséges ahhoz, hogy országuk ne maradjon le. Az Európai Unióban sem volt ez másként. Az 1994-es európai versenyképességről szóló, Bangemann-jelentés hívta fel a figyelmet arra, hogy Európa lassan elmarad globális versenytársaihoz képest, s ennek egyik legfőbb oka a hatékonysági deficit – jelentős részben a hálózatos iparágakban –, illetve az ebből származó magas árak, s ez a verseny hiányára vezethető viszsza. Ez a kiindulópontja az európai piacnyitási programoknak, amelyek csak követték a sikeres brit, ausztrál és más példákat. Mindez legalább olyan fontos szempont a villamos energiával kapcsolatos állami beavatkozás számára, mint az ellátás biztonsága.
Ráadásul a GVH véleménye az, hogy a piac és a verseny valójában ugyanúgy – vagy még jobban – összeegyeztethető az ellátásbiztonsággal, mint az állami tulajdon és a tervezés. Versenykörülmények között a piaci mechanizmusok mindennek kialakítják azt az árát, amelyért az adott terméket érdemes termelni. Amit pedig érdemes termelni, abból ritkán van hiány. A villamosenergia-szektor persze különleges, az áram nem tárolható, a rendszernek valós időben is egyensúlyban kell lennie. Ez különleges technikai és üzleti konstrukciókat, sőt bizonyos szabályozási lépéseket is kíván. Ez a szektor valószínűleg sohasem lesz teljesen mentes a szabályozástól. De a lényegen mindez nem változtat. A hatékonyan előállított kiegyenlítő energia olcsóbban garantálja az ellátásbiztonságot, mint ha monopóliumtól vásárolnák, a fogyasztók egy része üzleti alapon érdekeltté tehető abban, hogy üzemzavar esetén a rendszer integritásának érdekében kikapcsolják és így tovább.
Az ebben az összefüggésben örökösen felemlegetett kaliforniai áramszünet esete és az újabb európai példák is ezt igazolják. Kaliforniában az történt, hogy az erős gazdasági fellendülés és a nagyszámú betelepülő jelentősen megnövelte a fogyasztást. Ezt tetézte a szélsőséges időjárás, amely szintén az igények növelésének és a termelés csökkenésének irányába hatott (egyes vízerőművek termelési lehetőségei lecsökkentek). A rendelkezésre álló erőművi kapacitások a megugró szükségletet már nem tudták kielégíteni, a fogyasztás pedig nem csökkent, mert bár az áramszolgáltatók ugyan szabadon szerezhettek be áramot, de az áraikat továbbra is szabályozták. Kalifornia államot nem kötötték elégséges mértékben össze más államokkal, ahonnan áramot lehetett volna szállítani. Nem világos, ezen miként segített volna az állami tulajdon és a központi tervezés. Láthatott-e az állam előre valami olyat, amit a szakmához értő piaci szereplők nem láttak? A problémát nem a nyitás, hanem éppenséggel a nem elég jó, illetve az elégtelen nyitás okozta. Ha a liberalizáció Kaliforniában nem áll meg félúton, ha hagyják a piacot funkcionálni, ha kifinomult, a működéshez alkalmazkodó szabályozási módszereket választanak, akkor vélhetően másképpen alakultak volna a dolgok, mert a szolgáltatók nem kerültek volna kezelhetetlen árprésbe, nem mentek volna csődbe, s üzleti alapon a többi állammal való összeköttetés is idejében kiépült volna. A hiányzó „belföldi” erőművi kapacitások sem azért nem bővültek korábban Kaliforniában, mert üzleti alapon nem érné meg erőművet építeni, hanem mert a lassú és bürokratikus engedélyezési eljárás ezt vontatottá tette.
Ugyanez érvényes a híres európai áramszünetekre is, amelyek többek között arra hívják fel a figyelmet, hogy javítani kell az országok közötti összeköttetést, és vélhetően a rendszerirányítást is egységesíteni vagy integrálni kell regionális vagy akár európai szinten. Ennek érdekében ki kell vonni a hálózatokat a korábbi nemzeti monopóliumok ellenőrzése alól, semlegessé kell tenni azokat, hogy a valós kereskedelmi érdekeknek megfelelően és a fogyasztók számára előnyös módon működjenek és folyjék a fejlesztésük. Többek között ezért szorgalmazza a GVH a Mavir tulajdonosi leválasztását az MVM csoportról. A GVH véleménye szerint, ha Európa villamosenergia-ipara továbbra is nemzetállami rendszerek szétaprózott és csak a kisegítés szándékával öszszekapcsolt rendszere marad, háttérbe szorított piaci elemekkel, nem lesz sem verseny, sem ellátásbiztonság. Ellenkező esetben – valódi integráció esetén – azonban lesz verseny és lesz ellátásbiztonság is. GVH
