Elemzésre vár a várólisták miatti veszteség
Az 1997-ben elfogadott egészségügyi törvény már bevezette a hazai jogrendszerbe is a várólista intézményét, az utóbbi évben a kórházi kapacitások radikális szűkítése következtében pedig a várakozási idő hossza bizonyos betegségek, beavatkozások és egyes intézetek esetében már extrém mértéket ért el. Míg
Európában a várólista hossza nem haladhatja meg a 12 hónapot, itthon arról hallani, hogy például az Országos Gerincgyógyászati Központban a várakozás az öt esztendőt is meghaladja.
A várólistát orvosok, kórházak vezetik, ha bizonyos beavatkozásra, általában műtétre több beteg jelentkezik, mint akit el tudnak látni. A jó várólista-szabályozás megengedi az orvosoknak, hogy fontossági sorrendet alakítsanak ki a betegek között, hiszen a műtétre várók egészségi állapota sok esetben nem engedi meg a hoszszabb várakozási időt, mert különben maradandó szövődmények, súlyos esetben életveszélyes állapot alakulhat ki. A várakozási idő alatt azt az időszakot értjük, amely a műtétre való jelentkezés és a műtét végrehajtása között eltelik. Ez az időintervallum, azaz a várólista hossza (ami nem azonos azzal, hogy hány beteg szerepel rajta) több tényezőtől függhet. Döntő a beteg állapota, hiszen a súlyosabb páciensek várakozási ideje rövidebb kell hogy legyen, de befolyásoló tényező az orvos jártassága, a betegek közti elismertsége is. Sajnos az utóbbi időben egy adminisztratív rendelkezés bevezetése, a TVK (teljesítményvolumen-korlát) előírja az intézeteknek, hogy mennyit teljesíthetnek, függetlenül az intézet személyi-tárgyi feltételeitől. Ennek a rendelkezésnek az érvényesítése ugrásszerűen növelte a várólisták hosszát.
A TVK kimondva-kimondatlanul azt a célt szolgálja, hogy az egészségügyi kiadásokat kordában tartsák. Megmagyarázhatatlan az a rendelkezésben, hogy minden esetben nemcsak tervezett beavatkozásokra állapít meg egy értéket, hanem egy adott intézet, osztály összteljesítményére nézve is. Nyilvánvaló, hogy a sürgős, életveszélyes beavatkozásokat el kell látni és azokat finanszíroznia is kellene a biztosítónak, itt tehát nincs helye az efféle szabályozásnak. Mégis sok intézet esetében ez sajnálatosan és kényszerűen összemosódik a tervezett beavatkozások korlátozásával. A tervezhető műtétek esetében országosan lenne helye egy ilyen, széles körű szakmai egyeztetésen átesett, a népegészségügyi szempontok által is befolyásolt keretszámnak minden egyes beavatkozásra. Ennek a keretszámnak az elosztását azután meg lehetne pályáztatni, s ez lehetővé tenné, hogy azok a szakmai csapatok kapjanak lehetőséget, akik valóban jó minőségben, kevés szövődménnyel, költséghatékonyan végzik ezeket a beavatkozásokat.
Mint látható, ma a várólisták hosszát hazánkban a fiskális feltételek diktálják. Az első szempont a kassza megtakarítása, minden más csak ezután következik. Sajnos nem voltak elemzések arra nézve, hogy mindez milyen következményekkel jár, jó lenne tudni, hogy a várólistáról hány beteget kellett kihúzni, mert időközben meghalt. Ezek a fájó veszteségek nem nagyon hatják meg a fiskális regulátorok szívét, ez csak a családoknak és nekünk orvosoknak fáj, de nagyon. Itt járulékos költségek is felmerülnek, amelyekről nagyon jó beszámoló jelent meg egy hónappal ezelőtt Kanadában, az ottani orvosok szövetségének öszszeállításában, a The Centre for Spatial Economics kiadásában (http://www.c4se.com). Ugyanis ezek a járulékos költségek jól arányosíthatók azokkal a vélt megtakarításokkal, amit a várólisták hoznak. Négy beavatkozás esetében elemezték a költségeket: csípőprotézis-, szürkehályog- és koronária bypass műtét, valamint mágneses magrezonancia-vizsgálat (MRI). A várakozás költségei három komponensből tevődnek össze: a beteg költségei, az őt ápoló családtagok, rokonok költségei, valamint a várakozási idő alatti egészségügyi kiadások, amelyek a várakozó beteg ellátása során keletkeznek. Kanadában a várólistán szereplő páciensek 35 százaléka arról számolt be, hogy számukra nézve kellemetlen következményekkel járt a várakozás. Általában rosszul befolyásolta munkaképességüket, életvitelüket, társas kapcsolataikat, rontotta egészségi állapotukat. Nyilvánvaló, hogy ezeknek a betegeknek olyan kiadásaik vannak, amelyek műtét esetén nem lennének vagy nem ilyen mértéket érnének el. Mind a beteg, mind a családtagok oldalán felmerült költségek közé kell számítani azokat az indirekt kiadásokat is, amelyek a kieső munkaviszonyból akár nemzetgazdasági szinten is megjelennek. Ugyanakkor jól mérhetők ezzel kapcsolatban az egészségügyi rendszer kiadásai. Ezek a betegek gyakrabban szorulnak házi-, szakorvosi kezelésre vagy gondozásra, gyógyszeres és egyéb kezelésben részesülnek, akár kórházi ellátást is kapnak alapbetegségeik vagy a késlekedés okán kialakult szövődmények miatt. Mindezek alapján a csípőprotézis- és koronária bypass műtét várólistaköltségei komolyan elgondolkoztatják a kanadai döntéshozókat is, hiszen nagyobb veszteséget jelentenek, mint amilyen megtakarításokat a várólista bevezetésétől vártak. Modelljüket alkalmasnak tartják arra, hogy a több mint hatezer olyan orvos-beteg eseményre is kiterjesszék, ahol várólista egyáltalán szóba jöhet.
Magyarországon ilyen elemzések eddig nem készültek, a várólisták kellemetlen következményeit sem a humán-, sem a költségek oldaláról nem analizálták. Nyilvánvaló, hogy a probléma nálunk is hasonló. Talán egy különleges, csak nálunk előforduló jelenséggel még gazdagabb is. Azoktól a betegellátóktól, ahol tudás, műtői és ágykapacitás is rendelkezésre állt, de azt le kellett építeni, onnan a felesleges szakemberek sok esetben külföldre távoztak. Ezek képzését az adófizetők fedezték, de tudásuk gyümölcsét már nem tudják élvezni. A Semmelweis Egyetem Menedzserképző Intézetének vizsgálata szerint eddig csak az angol Nemzeti Egészségügyi Szolgálatot a magyar költségvetés tízmilliárd forint körüli összeggel támogatta, hiszen ennyit fordítottunk azoknak a szakembereknek a képzésére, akik ma már Nagy-Britanniában gyógyítanak.
Tegyük fel a kérdést: jól döntöttünk, amikor a következményekkel nem számolva drasztikusan leépítettük az ágyszámokat és bevezettük a TVK-t? Valóban megtakarítottunk ezzel? A korrekt válaszhoz nálunk is el kellene végezni a szükséges vizsgálatokat, és megtenni a szükséges korrekciókat.
A szerző orvos, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Informatikai Intézetének mb. igazgatója és a Tárki Egészség Tudásközpont vezetője
