Mindezeket figyelembe véve is valamelyest csökkent a negatív megkülönböztetés a hazai munkaerőpiacon – legalábbis ezt mutatják a statisztikai hivatal két egymást követő felmérésének adatai. Míg 2007-ben a 19–64 évesek 16,1 százaléka (980,5 ezer fő) érezte úgy, hogy az álláskeresésnél valamilyen okból hátrányos megkülönböztetést szenvedett el, a 2010-ben azonos körülmények között megismételt adatgyűjtés 12,4 százalékos (761 ezer fő) volt ez az arány.
A tavalyi felmérés tanúsága szerint 2007-hez képest nem változott a munkaerő-piaci diszkrimináció szerkezete. A negatív megkülönböztetés lehetséges okaként a kérdezettek előre megadott válaszokat – származás, iskolai végzettség, egészségi állapot, nem, életkor, családi körülmény – jelölhettek meg (akár többet is). A diszkrimináció legfőbb okaként – csakúgy, mint korábban – az iskolai végzettség, illetve az életkor került az élre. A nők emellett igen nagy arányban nemük, illetve ezzel összefüggésben, családi kötöttségeik miatt érzik magukat a munkaerőpiacon hátrányosan megkülönböztetve.
A különböző élethelyzetekben a legnagyobb arányú diszkrimináció az álláskeresésre volt jellemző. Az itt megélt sérelem okai között az iskolai végzettség 2010-ben 28 százalékos súllyal volt jelen, melyet az életkor követett 24,1 százalékkal. Mivel a nők családi körülményeiket (nevezetesen azt, hogy kisgyermeket nevelnek) ezekkel majdnem azonos súlyú diszkriminációs tényezőként élik meg, a teljes sokaság esetében is ez volt a harmadik legnagyobb súlyú tényező, de az említés gyakorisága alapján ettől alig maradt el az egészségi állapot. A származás (az etnikai hovatartozás) diszkriminatív tényezőként 9,6 százalékban volt jelen 2010-ben, ami közel két százalékpontos aránynövekedést jelentett a 2007-es helyzethez képest.
Az elbocsátásnál szerepet játszó diszkriminációs okok egymáshoz viszonyított súlyaránya nagyjából megegyezik az álláskeresésre jellemzővel, bár itt az iskolai végzettségnek tulajdonított hatás némileg kisebb, és nagyobbnak ítélték az érintettek az egészségi állapotát. Ha valaki már dolgozik és képes ellátni a munkáját, a formális iskolai végzettség érthetően kevésbé mérlegelő tényező az elbocsátásnál, mint az állás odaítélésénél, amikor ez egyike a kevés dolognak, amit a jelöltről tudni lehet. Viszont ha valaki sokat hiányzik betegség miatt, az elég hamar a lista élére kerülhet egy esetleges elbocsátáskor. A származás a munkakeresésnél és az elbocsátásnál teljesen egyforma súlyú diszkriminációs tényező volt.
A felmérés tapasztalatai szerint a negatív megkülönböztetést eltérően élik meg a férfiak és nők. A vizsgált munkaerő-piaci helyzetekben a családi körülmények csak a nők esetében minősültek hátránynak, hasonlóan – az előbbitől nem függetlenül – a nemi hovatartozáshoz. E két tényező együttes súlya 2010-ben a nők esetében 29,5 százalékot képviselt, melyet 23,7, illetve 23,3 százalékkal követett az iskolai végzettség és az életkor. A férfiakra természetszerűen nem jellemző, hogy akár nemük, akár családi kötelezettségeik miatt vélt vagy valós hátrányba kerülnének a munkaerőpiacon, így a diszkriminációs okok között ezek elhanyagolhatók, s emiatt valamennyi többi ok súlya eleve nagyobb, mint a nők esetében. A férfiak 2010-ben és 2007-ben is leginkább iskolai végzettségükkel magyarázták, hogy hátrányosan megkülönböztették őket álláskeresésnél, illetve az elbocsátás esetén, melyet az életkor követett.
Az alacsonyabb iskolai végzettségűek lényegesebben gyakrabban szembesülnek hátrányos megkülönböztetéssel, mint a többiek, ennek okaként az összes eset több mint egyharmadában ezt jelölték meg. Ezt 2010-ben nagyjából azonos (16–16 % körüli) súllyal követte két másik tényező, a származás és az életkor. (E két utóbbi összefügg az elsővel, mivel az alacsony iskolai végzettségűek az idősebbek és a romák között felülreprezentáltak.) Jól érzékelhető tendencia, hogy az iskolai végzettség emelkedésével párhuzamosan csökken az ezzel magyarázható diszkrimináció súlya és egyben emelkedik az életkoré. A felsőfokú végzettségűek viszont az álláskeresésnél az iskolai végzettséget tették a diszkriminációs okok közül a 2. helyre, vagyis a túlképzettség egy állás megszerzésénél éppen úgy hátrány jelenthet, mint az iskolázatlanoknál a szakirányú végzettség hiánya.
A 19–24 évesek a diszkrimináció legfőbb okát az iskolai végzettségben látták (37,3 %, illetve 36 %). Ezt az életkor követte, azonban az előbbi tényezőnél lényegesen kisebb súllyal (22,6 %, illetve 16,17 %). A származás harmadik helye azt jelzi, hogy ezt a fajta megkülönböztetést a fiatalok az idősebbeknél erősebben élik meg. Az 55–64 éves korosztály 2/5-e mindkét munkaerő-piaci helyzetben életkora miatt érezte magát mellőzve, melyet az egészségi állapot követett 1/5-öt meghaladó részaránnyal.
A diszkrimináció előfordulását Dél-Dunántúlon és Észak-Magyarországon tapasztalták meg legnagyobb mértékben a megkérdezettek, míg legkevésbé a Közép-Dunántúlra volt jellemző, de a területi különbségek összességében nem voltak túl nagyok. A felmérés készítői kiemelésre érdemes tartják, hogy álláskeresésnél a származás mint diszkriminációs ok előfordulása az észak-magyarországi régióban kiugróan magas volt (16,2 %), míg a másik végletet jelentő Nyugat-Dunántúlon – ahol az előbbi régióval szemben a cigány népesség aránya jóval átlag alatti – az okok között mindössze 5,6 százalékos súllyal volt jelen 2010-ben.
Érdekes tapasztalat, hogy míg a foglalkoztatottak 8,8 százaléka nyilatkozott úgy 2010-ben, hogy élt már meg álláskeresésnél negatív megkülönböztetést, ugyanez az arány a munkanélküliek esetében 35,3 százalék volt, és esetükben jóval gyakoribb, hogy egyszerre több okból is kirekesztettnek érzik magukat. A 2007. évi helyzethez képest ugyan a diszkriminációt jelző munkanélküliek abszolút száma emelkedett, de az arányokat tekintve – akárcsak a másik két aktivitási kategória esetében – itt is javulás következett be. A diszkrimináció okaként a munkanélküliek is azonosan nagy súllyal jelölték meg az iskolai végzettséget és az életkort, mint a foglalkoztatottak, míg a származás a munkanélküliek esetében volt csak jelentősebb tényező.
