Nem őmiatta hanyatlik egyedül – és már régóta –, hanem a rendszerváltás gondolatának kudarca miatt, amellyel (mind a rendszerváltással, mind a kudarccal) a mai rezsim visszaél. A mostani hatalmi berendezkedés a csalódás, a kiábrándulás, a rezignáció és az apátia fanyar gyümölcse.
A filozófus szerint az új rezsim mindenkinek világossá teszi, hogy az öregek, a betegek, a munkanélküliek, a szegényebb diákok alacsonyrendű vagy káros elemek. Az új rezsim azt sugallja a magyar népnek, hogy ennek így is kell lennie, s ezt fegyelmezetten el kell viselni.
A fontos vitákat, mondta a magyar állam vezetője még a hatalomátvétel előtt, meg kell tartani az elit szűk körében, ahová valók. S még őt nevezik populistának! Ez az egyenlőséget elutasító „fölsőbbségi állam” (Obrigkeitsstaat) hangja, ez a hang pedig elitista, nem populista, nem is lehet az. A nép el is viseli a végzetét, ameddig csak azt mondják neki, hogy ez a sorsa. De azt már nem fogja elviselni, ha azt is hallja, hogy ez nem balsors, hanem kitüntető jószerencse – írja Tamás Gáspár Miklós.
Meg van egy kisebbség, a magyar modernség, a „progresszió”, az „örök baloldal”, aki meghallotta, hogy hadat üzentek neki, hogy itt a régi ellenség, aki nemcsak fölületes hatalmi megfontolásokból, hanem meggyőződésből gyűlöli – s amely emiatt túl is becsüli –, s aki az operett, a csendőrség és az régi szentháromsága nevében átkozza ki. Halljuk az üzenetet. Tisztában vagyunk vele, hogy a győztesek csakugyan győztek, s bizonnyal sok időre. Új köztársaságot kell alapítani. S ha csak száz év múlva, akkor is megéri.
