Az államból élnek a pártok
Két és félmilliárd, de a legszigorúbb értelmezés szerint is alig négymilliárd forint lehet az az összeg, amelyet a miniszterelnök terve szerint meg kell fontolni, elvegyenek-e ideiglenesen a pártoktól. Ez nagy pénznek tűnik, ám valójában csak egy apró tétel a költségvetésben – ha megnézzük, a konvergenciaprogram vagy más kormányzati zárolás miatt egy-egy minisztériumnak mekkora összegeket kell megspórolnia, ennél sokkal jelentősebb kiadási tételeket találhatunk. Ám arra mégis elég lehet a terv, hogy az ellenzéki pártokat megbénítsa.
Csökkenni fog a pártok állami támogatása – jelentette be Orbán Viktor még 2010 nyarán, és hatalmas médiafigyelem között pár héttel később meg is szavaztak egy komolyabb csökkentést. Azt már annál inkább igyekeztek elrejteni a sajtó elől, amikor még azon az őszön a költségvetés egy módosítójában visszahozták a korábbi támogatási számokat. Tavaly már következetesebb volt a politika: miután a miniszterelnök a Széll Kálmán terv első pontjaként megígérte, hogy változatlan szinten marad a támogatás 2012-re, ezt így is szavazták meg.
Így a Fidesz 1 milliárd 55 millió forintot, az MSZP 521, a Jobbik 448, az LMP 249, a KDNP 232, a Parlamentbe be nem jutó, ám 1 százalék fölé került MDF pedig 42 milliót kap az államtól. Mind a hat pártnak van egy-egy alapítványa is, ezek összesen mintegy 1,3 milliárdot kapnak, hasonló arányban elosztva.
Ehhez képest csekély az az összeg, amelyet a pártok más módon szereznek be. A tagdíjak sokat jelentenek, de főleg a rég meglévő, nagyobb pártoknak. A Fidesz tagjai például a párt utolsó ellenzéki évében 140 milliót fizettek be, vagyis alig több, mint az ötödét annak, amit abban az évben a költségvetéstől kapott a párt. Ugyanebben az évben az MSZP-sek 48 milliós tagdíjat adtak össze, de például 2010-ben, amikor már parlamenti párt lettek, a jobbikosok 9, az LMP-sek pedig 3 milliós tagdíjat fizettek be. Emellé társulnak még az adományok – a hivatalos adatok szerint például 2010-ben az LMP-nek 71, a Jobbiknak 106 milliót, egy évvel korábban az MSZP-nek 234, a Fidesznek pedig 232 milliót jelentett ez.
Mindez persze csak az, amit a pártok hivatalosan is elkönyvelnek. És nem is kell rögtön a korrupcióra gondolni, ha az ezen felüli bevételekről van szó. A kampányban például régóta jól ismert szokás az, hogy egy-egy magánszemély reklámfelületet vásárol, amelyre a kedvenc pártjának hirdetését helyezi el – ezt pedig természetesen nem kell a párt kiadásai közt elkönyvelni. Teljesen szabályos volt az is, ahogy például 2010-ben a CBA épp azzal a mondattal helyezett el hirdetéseket, amely a Fidesz kampányszlogenje volt. Semmi nem tiltja egy mondat használatát, ahogy azt sem, hogy egy cégvezető a számára szimpatikus pártnak kampányoljon, ám a szigorú kampányfinanszírozásról szóló szlogenek erről már nem szólnak.
A kampányfinanszírozási értékhatár másfél évtizede ízléstől függően nevetség vagy felháborodás tárgya. Az 1997-es törvény jelöltenként 1 millió forintot engedélyez költeni, összesen 386 milliót. Ez mintegy 2,48, összesen 957 millió mai forintot jelentett 1997-ben, ami a kisebb pártoknál talán közelít a realitáshoz, ám a törvényhozók mintha elfelejtették volna, hogy az előző másfél évtizedben volt némi infláció, így mára tökéletesen irreális az egymilliós értékhatár. Nyílt titok, hogy ugyan a könyvelésben minden szabályos, valójában ennél sokkal nagyobb a kiadás – néhány tucat óriásplakát vagy pár, jó időre elhelyett tévés reklám többe kerül ennél.
Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy milyen korrupciógyanú van a pártfinanszírozás körül, még veszélyesebb az összkép. Ha igaznak fogadjuk el azt a közszájon terjengő, ám soha nem bizonyított állítást, hogy ahol korrupció van, ott tíz százalékot illendő visszacsorgatni valakinek, akkor azt láthatjuk, hogy egy-egy kisebb útépítésből több folyhat vissza, mint például az LMP összes egyévi állami támogatása. A vádaknak pedig még csak igazaknak sem kell feltétlenül lenniük ahhoz, hogy a kockázat jelen legyen.
