A stockholmi bejelentés után felhívták a hírrel a francia professzort, s a teremben ülő újságírók kérdezhették is. A kérdések pedig a bankokra és a nagy internetes keresőprogramokra terelődtek, minthogy a politikai döntéshozókra is nagy társadalmi nyomás nehezedik, hogy szabályozzák ezeket a piacokat. De nem mindegy, hogyan.
A Svéd Királyi Tudományos Akadémia zsűrije a nyolcvanas években megindult elsöprő deregulációs hullám kezdetére nyúl vissza az értékelésében, hogy érthetővé tegye a nagyközönség számára is a döntésének az indokait. Kissé persze leegyszerűsítve a gazdaságtörténeti folyamatot, azt hangoztatja, hogy máig le nem zárt vita tárgya, milyen közszolgáltatásokat érdemes állami, s milyeneket magánkézben tartani. Az Egyesült Államoktól Nagy-Britanniáig, s Európa számos országáig, ideértve a kilencvenes évektől a szabadpiaci modellre átálló kelet-közép-európai, későbbi uniós tagországokat, a privatizáció lett a kulcsszó és a követendő példa. A vasúttól az energiahálózatokon át a telekommunikációig, de vegyes eredménnyel. A privatizáció nyertesei nem szükségképpen viselkedtek úgy, mint várták tőlük. Ennek oka részben a rossz szabályozás.
Bizonyosan sok tanulság lenne levonható tehát Magyarországon is Jean Tirole munkásságából, amely egyáltalán ismeretlen a gyakorló közgazdászok, a versenypolitika szakértői körében. Részben azért, mert a friss díjazott sokat publikált, részben meg azért – amit a svéd akadémia is kiemel –, hogy olyan területet vizsgált, amelyre kevés figyelem irányult. Az oligopóliumokkal foglalkozott, vagyis azokkal a piacokkal, ahol csak néhány szereplő van jelen. Nem alakulhat ki talán monopólium, de igazi, soktényezős verseny sem.
Közgazdasági Nobel-díjat 1982-ben George Stigler kapott az ipari szervezetek kutatásáért, 1994-ben pedig Harsányi János a játékelméleti munkásságért. Most pedig Tirole azért, mert mindkét területen nagyot alkotott. Igaz, Stigler kitüntetése óta sok év eltelt, de volt mire építeni. A tudományhoz azzal járult hozzá nagymértékben Jean Tirole, hogy empirikus és elméleti kutatásaival bizonyította: nem lehet minden iparágat, piacot ugyanazon módszerrel hatékonyan szabályozni.
Korábban, a nyolcvanas években még úgy gondolták, hogy lehet. Ár- és megtérülési plafon bevezetésével próbálkoztak, s tiltották a versenytársak együttműködését, miközben elnézték, ha az egyazon értékláncba tartozó, egymásnak alá- és fölérendelt cégek akár piacbefolyásoló alkukat kötnek. Ám Jean Tirole, s tíz éve elhunyt munkatársa, Jean-Jacques Laffont levezette, hogy ez téves személet. Egyes esetekben alkalmazható, más esetekben inkább kárt okozhat.
Mire gondoltak? Az árplafon intézménye például arra serkenthet egy céget, hogy csökkentse költségeit, s így növelje profitját. A költségcsökkentés társadalmilag hasznos, a profitnövelés nem feltétlenül. A versenytársak összebeszélése az árak rögzítésére természetesen nem előnyös társadalmi szempontból, de például a szabadalmi megállapodások esetében már más lehet a megítélés. Ha egy cég felvásárolja beszállítóját, azzal serkentheti az innovációt, de korlátozhatja a versenyt.
A játékelméletre azért támaszkodott Jean Tirole, hogy kiderítse, miként reagálnak a cégek a feltételek változására, illetve vetélytársaik lépéseire. Erre azért volt szükség, mert a francia professzor úgy találta, hogy a szabályozó hatóságok általában kevesebb információval rendelkeznek a regulázni kívánt vállalatról, mint maguk a társaságok. Az aszimmetrikus információ problémáját azzal oldja fel, hogy azt javasolja: a szabályozó hatóság a kompenzációra vonatkozóan többféle szerződési indítvánnyal álljon elő, s attól függően, hogy a vállalat melyiket választja, megtudhatja, milyen érdekeltség húzódhat meg a háttérben. Valóban magas költséggel állítható elő a szóban forgó közjószág, vagy csökkenthető a költség a magasabb profit reményében, vagyis kisebb ellentételezés is elégségesnek bizonyulhat.
A hatékony szabályozásnak feltétele lehet a hatóság függetlenségének a megteremtése is. Ez azonban kényes kérdés, mert éppen az aszimmetrikus információ miatt előfordulhat, hogy a cég és a szabályozó összejátszik. Ennek kockázatát be kell mutatni az érintetteknek, de még így előfordulhat, hogy a szabályozó a vállalat ügyvédjévé válik, anélkül egyébként, hogy lefizették volna.
Egy másik terület, amelyre Jean Tirole belépett, a cégek magatartásának vizsgálata versenyhelyzetben. A szabályozóknak tudniuk kell, hogy egyes ipari ágazatokban az agresszív fejlesztés kiemelkedő eredményt hozhat, míg másutt hasonlóan agresszív válaszra lel, s a következmény is más. Kiterjesztette vizsgálatait arra is, vajon hogyan ítélhető meg, ha egy cég a költségei alá csökkenti árait. Tiltani kell, vagy sem, Nos, azt írja, hogy például az ingyenes napilapokat nem kellene versenyszempontból korlátozni, mert olvasókat és hirdetőket vonzanak, vagyis költségeiket bevételekből fedezik, nem biztos, hogy ez „illetlen” piaci viselkedésnek tekinthető.
Igen érdekes kirándulást tesz a nyílt forráskódú fejlesztések világába is Jean Tirole. A közgazdasági irodalom általában abból a feltételezésből indul ki, hogy a kutatás-fejlesztés célja az egyre magasabb profit elérése. Ez hajtja a versengést a szabadalmak piacán is. Ám a nyílt forráskód alapján folyó munka, amely nagyban hozzájárult egyébként az internet létrejöttéhez is, egyáltalán nem ilyen. A fejlesztőknek ebből közvetlen haszna nem származik. A francia professzor arra a következtetésre jut, hogy egyéni törekvés a mozgatórugó, bizonyítandó a hozzáértést, későbbi jó állásajánlat reményében.
Igen színes egyéniség Jean Tirole, széles érdeklődési körrel, aki képes eligazodni és eligazítást nyújtani a piaci szabályozás és a versenypolitikai nagyon is időszerű kérdéseiben.
A Google és a kétoldalú piac
Stockholmban rögtönzött telefonos sajtótájékoztatóján a Google-re vonatkozó kérdésre válaszul Jean Tirole külön kitért a kétoldalú piacok problémájára, amely szintén más megítélés alá esik, de itt is fontos: új szereplők is beléphessenek a piacra. A kétoldalú piacon valamely vállalat közvetít két fogyasztói csoport között. A szoftver platformok a fejlesztők és a felhasználók, a hitelkártyák kibocsátói az elfogadók és a vásárlók között. A telefontársaság piaca viszont egyoldalú, mert a hívó és a hívott fél ugyanaz a fogyasztó, persze nem egy időben.
