A művészettörténet jó néhány kiemelkedő hamisítót tart számon, akik egykor élt nagymesterek stílusában képek százait hozták létre, és ezek közül nem egyet évtizedeken át a legjelentősebb galériák büszkén ki is állítottak. A 20. században élt hamisítók között talán a legismertebb a holland Han van Meegeren (1889–1947), aki több 17. századi németalföldi mester stílusában hozott létre olyan alkotásokat, amelyeket még az avatott szakértők is eredetiként fogadtak el. Az egyik kedvence Jan Vermeer (1632–1675) volt, akinek a stílusát olyan tökéletesen tudta utánozni, hogy nem jelentett gondot számára jó pénzért eladni az egyik „művét” Hermann Göringnek, aki komoly összeget leperkált az eladónak. Amikor a náci háborús bűnös hagyatékában ráakadtak a képre, Meegeren a németekkel kollaboráló hollandok egyikeként ugyancsak a rendőrség látómezőjébe került, és csak ekkor tudta meg a világ, hogy mivel is foglalkozott.
Egy ismert magyar hamisítót is említhetnénk, ő Hoffmann Elemér, művésznevén Elmyr de Hory (1906–1976), aki elsősorban Modiglianit, valamint Picasso, Matisse és Renoir képeit is hamisította. Eredetileg, ahogy Meegeren is, a saját műveiből szeretett volna megélni, ez azonban nem nagyon sikerült. Pedig mindkét „mester” a maga módján festőművészként is megállta (volna) a helyét - olvasható a Figyelő cikkében.
Másolatok
Természetesen a legtöbb művészethamisító nem ezt az utat járja, hanem már kész műveket igyekszik tökéletesen lemásolni. Ezektől a „munkáktól” tartanak a leginkább a galériák, és talán nem túlzás kijelenteni, hogy a világ képcsarnokaiban, múzeumaiban és különböző magángyűjteményeiben sok ezer olyan hamisítvány akad, amelyről vagy nem is gyanítják, hogy az, vagy ha mégis, inkább diszkréten elhallgatják ezt a tényt.
Az ősszel Prágában a Nemzeti Galériában Falza? Falza! (Hamisítványok? Hamisítványok!) címmel egy kiállítás nyílt középkori festmények, szobrok és egyéb műtárgyak másolataiból. A látogatók egy interaktív részben azzal is megpróbálkozhatnak, hogy megkülönböztessék az eredeti művet a másolattól. Nemcsak középkori alkotások, hanem 17. századi holland mesterek stílusában készült munkák is láthatók, emellett a 19. és a 20. század fordulóján élt cseh alkotók ismert grafikáit és festményeit is „tanulmányozhatják”.
Szakemberek állítása szerint a jelenlegi képzőművészeti piacon a hamisítványok aránya eléri a 30 százalékot. A cseh fővárosban a már említett Van Meegeren néhány munkája mellett kölcsönkapták az olasz Icilio Federico Joni (1866–1946) több alkotását, aki elsősorban a régi itáliai festőket hamisította.
Bűnszervezetek
A kiállításról szóló beszámolókban szó esik néhány mostanában zajló rendőrségi nyomozásról és bírósági ügyről is. Ezek során szervezett bandák bűncselekményeit, valamint külföldi megrendelői hálózatukat igyekeznek felderíteni. A cseh rendőrség bűnügyi intézetének munkatársa, Marek Kotrlý szerint a hamisítványok többnyire külföldre készülnek, és a bandában komoly a munkamegosztás: van, aki a képet festi, egy másik az aláírást hamisítja, egy további pedig a „piacra dobást” szervezi. A szakember szerint jó hírű árveréseken is előfordulnak fel nem ismert hamisítványok. Több esetben a galériák jóhiszeműen vásároltak ismert emberek, művészek hagyatékából eredetinek vélt alkotásokat: grafikákat, festményeket, amelyekről csak jóval később derült ki, hogy másolatok vagy hamisítványok.
Eurómilliók
A prágai kiállítás egyébként nem az egyetlen mostanában Csehországban, ahol a közönség megismerkedhet a „hamisítók művészetével”. A közép-csehországi Hradec Králové Modern Művészetek Galériája ugyancsak mostanában rendezett egy kiállítást Eredeti? A művészet utánzásának művészete címmel. Ez a tárlat különleges, egyedülálló és nagyon vonzó. A bemutatott művek piaci értéke elérhetné a 250 millió cseh koronát (3,65 milliárd forintot) is, amennyiben valóban kizárólag eredeti alkotásokról lenne szó.
Petra Příkazská művészettörténész a cseh rádiónak nyilatkozva elmondta, hogy a hamisítványok, sokszorosított munkák vagy másolatok bemutatásával az a cél, hogy az emberek ne csak a médiumokból szerezzenek tudomást ezek létezéséről, hanem saját maguk is szemügyre vegyék őket. Hiszen nem gyakran adódik lehetőség, hogy egy „eredeti” hamisítványt közelről is megnézhessenek. Az utánzatok, amennyiben tehetséges ember készítette őket, sok esetben önálló alkotásokként is megállják a helyüket, tehát lehetnek „szépek”, „megnyerők”, vagyis műalkotásoknak is tekinthetők – mondja Příkazská.
Vizsgálatok
Csehországban különösen az 1990-es években sok utánzat bukkant fel, és bár 2012 óta különböző konferenciákon és továbbképzéseken foglalkoztak a képhamisítás problémájával, nem állítható, hogy csökkent volna a másolatok és a replikák száma. Az online árveréseken is nagy a kockázata annak, hogy valaki eredeti helyett utánzatot vásárol drága pénzen. A művészettörténész ezért óvatosságra inti a műkedvelőket. Amennyiben a vevő tisztában van azzal, hogy nem eredeti művet vásárol, csakis rajta áll, hogy mégis megveszi-e. Persze az ilyen „eredeti hamisítványon” nem a mester aláírása kell, hogy szerepeljen, hanem vagy szignó nélkül, vagy a „másolat” készítőjének a jelét kell feltüntetni.
Arra a kérdésre, hogyan lehet megkülönböztetni az eredetit a kópiától vagy a hamisítványtól, a szakember azt mondta, hogy gyakran laboratóriumin vizsgálatokra van szükség. Ebben a nyomozásban sokat segíthetnek a restaurátorok, akik jó néhány fizikai, kémiai módszert ismernek, amellyel megállapítható a felhasznált alapanyagok kora, összetétele. Kiderülhet, hogy az eredeti mű keletkezésekor még nem ismerték azt a festéket, amellyel a hamisító dolgozott, de a keret, a vászon stb. is árulkodó lehet.
A cikk a Figyelő hetilap december 23-án megjelent duplaszámában került publikálásra.
