Az olajipar talán kérdés nélkül a klímaváltozásról szóló viták középpontjában van, miután a különböző finomítók és vegyipari létesítmények szén-dioxid-kibocsátása óriási szerepet játszik az üvegházhatás kialakulásában, nem is beszélve az üzemanyagok elégetésekor keletkező szennyezésekről.
A problémát súlyosbítja, hogy a műtrágyától a különböző műanyagokig a szénhidrogénekből készült alapanyagok és nyersanyagok a modern élet nélkülözhetetlen részét képezik, így a szektor megtisztítása elengedhetetlen lehet a melegedés leállításához és – bár számos területen történt előrelépés az olajipari termékek kiváltásában – az iparág továbbra is fontos szerepet tölt be a gazdaság működésében.
A probléma megoldására az olajipar, valamint annak legnagyobb nyugati szereplője, az ExxonMobil a szén-dioxid-leválasztás és -tárolás (CCS) néven ismert technológiát javasolja, amelynek lényege, hogy az üzemek által eregetett füstből leválasztanák az üvegházhatású gázokat, majd föld alatti tárolókban raktároznák el.
A vállalat Houstonban egy 100 milliárd dolláros projektet javasol a célra, és ehhez megnyerte versenytársai, mint a Shell, a Chevron, a Dow Chemicals vagy épp az Ineos támogatását is.
A CCS fejlődését és terjedését támogatja a Biden-kormányzat klímacsomagja (IRA) is – főként a törvény megszavazásához szükséges döntő szavazat birtokosa, Nyugat-Virgina szenátora, Joe Manchin közbenjárása miatt –, noha a több évtizedes elképzelés mindeddig csak mérsékelten váltotta be a hozzá fűzött reményeket, pedig az első CCS-létesítmény több mint ötven éve épült Texasban.
Az IRA több milliárd dollárt szán arra, hogy az olajipar és más hasonló szektorok megtisztítását ígérő technológia bebizonyíthassa működőképességét, ami kulcsfontosságú a 2050-re elérendő nettó zéró kibocsátást elképzelő tervek megvalósításához. Az olajipar mellett a nehézipar is ígéretek sokaságát tette dollármilliárdos értékben, hogy beveti ezt a technológiát.
A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) mintegy 80 olyan CCS-projektet számolt össze az Egyesült Államokban, amely 2030-ig működésbe léphet.
Azonban a technológia szerepét a klímaváltozás elleni küzdelemben nem övezi különösebb egyetértés, sokan az olajipar trójai falovát látják benne, amelyre hivatkozva elkerülhetők a szükséges változások. Ráadásul a CCS nagyon messze van attól, hogy valódi hatást tudjon gyakorolni a kibocsátásra. A Global CCS Institute felmérése szerint a 41 már működő vagy éppen épülő CCS-üzem és a 153 tervezett projekt világszerte együttesen is csak a 2021-es kibocsátás mindössze 1 százalékát lesz képes tárolni.
Ennek ellenére a technológia mellett nem csupán az olajipar száll síkra, az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete által felvázolt zéró kibocsátáshoz vezető forgatókönyvekben is fontos szerepet kap, különösen az olyan nehezen megtisztítható szektorokban, mint a cement- és acélgyártás vagy a földgáz feldolgozása.
Az IEA által felvázolt útvonal a nettó zéró felé szintén azzal számol, hogy a következő 25 évben több százmilliárd dollárnyi beruházás segítségével több ezer ipari létesítmény több milliárd tonnányi kibocsátását választják le a CCS segítségével. A tudományos konszenzus is arra mutat, hogy a technológia alkalmazása nélkül a klímacélok elérhetetlenek – közölte egy szakértő a Financial Times összeállításában.
A keletkezett szén-dioxidot az elképzelések szerint vegyi eljárással szeparálják a többi kibocsátástól, majd azt a földgázszállításhoz használatos vezetékekhez hasonló csöveken pumpálják vissza a föld alá, vagy épp alakítják üzemanyaggá és vegyi anyagokká. Az olaj- és gázipari cégek egyebek között a szénhidrogének kezelésében szerzett tapasztalataik miatt is szeretik előtérbe állítani ezt a technológiát mint lehetséges megoldást a klímaválságra.
Azonban szemben az egyre nagyobbra emelkedő szél- és napenergiával, a CCS nem igazán létezik még mint iparág, hasonlóan a szintén gyakran emlegetett, az olajipar által szintén kedvelt zöldhidrogénhez.
A technológia kritikusai szerint ezért érdemesebb is lenne a forrásokat a már széles körben alkalmazott, működőképesnek bizonyult megoldások terjedésére költeni.
Az 1 milliárd dolláros Petra Nova CCS-projekt, amely egy széntüzelésű erőmű segítségével mutatta volna be a megoldás életképességét, 2016-ban kezdett működni, és 200 millió dollárnyi állami támogatásban is részesült, ám végül mégis csak négy évet élt, miután a szén-dioxid-leválasztási céljait rendszeresen elvétette. Hasonló eredményt hozott az 54 milliárdos ausztráliai Gorgon földgáz cseppfolyósítását célzó projekt is, amelyben olyan cégek vettek részt, mint a Chevron, az Exxon és a Shell, valamint japán befektetők egy csoportja. Ám a tárolási helyszínnel és a hibás felszereléssel kapcsolatos problémák miatt az ígéretek ott sem teljesültek.
Ugyanilyen kudarcok sorát lehetne idézni, ám a technológia támogatói szerint az működőképes, terjedését csak az üzleti megtérülés nehézségei hátráltatják. A legtöbb amerikai projekt az összegyűjtött szén-dioxidot azonban az olajtermelés fokozására használja, ami a környezeti előnyöket is ellensúlyozza. Azonban a Biden-kormány klímacsomagja változtathat a gazdasági lehetőségeken, miután egytonnányi elraktározott szén-dioxidért már 50 dollár helyett 85 dollárnyi adókedvezmény jár.
Egy másik törvény értelmében az amerikai energiaügyi minisztérium 12 milliárd dollárt szán a CCS-projektek és az azokhoz kapcsolódó infrastruktúra, például vezetékek támogatására.
Az olajipar nagy harcot vívott azért, hogy a klímacsomagban kapjon helyet a technológia, és iparági szakértők szerint annak hatására számos projekt most először nyereségessé is válhat.
Az IRA-nak köszönhetően a CCS nyereséges lehet iparágak sokaságánál, legyen szó acél-, cement- vagy hidrogéngyártásról. Ezért a törvény egy új iparágat teremthet meg, amely évi több száz projektet hoz majd tető alá az elkövetkező években. A tonnánként 85 dolláros ár mellett a CCS-t a szén-dioxidot koncentráltan kibocsátó területeken érheti meg alkalmazni, például az ammóniagyártásban.
Azonban a jelenleg évi 20 millió tonna tárolására képes amerikai létesítmények az ország kibocsátásának kevesebb mint 0,01 százalékát teszik ki, ráadásul ezek többsége olajtermelésre használja az összegyűjtött szén-dioxidot. A folyamatban lévő mintegy 80 projekttel együtt is ez csak mintegy 100 millió tonnára nőhet, ami 8,5 milliárd dollárnyi éves kormányzati kiadás, amely a szektor fejlődésével tovább emelkedhet.
Az olajipari vezetők is kezdik felismerni azonban, hogy a kibocsátások csökkentésére irányuló nyomás, a zöldtechnológiák fejlődése és az állami támogatások miatt a CCS „most vagy soha” pillanathoz érkezett. Októberben az Exxon zöld jelzést adott legnagyobb hasonló projektjének Louisianában, amely évi 2 millió tonna szennyezés elkerülését tenné lehetővé.
A technológia terjedésének azonban gátat vethetnek a különböző engedélyezési nehézségek, különösen a széndioxidot az összegyűjtés helyétől a végső tárhelyig elvezető vezetékek terén. Ráadásul a CCS már több esetben tűnt úgy, hogy életképessé válik, míg végül a legtöbb esetben kudarcot vallott. Ha a bőkezű állami segítség sem indítja be annak terjedését, akkor végleg tévútnak bizonyulhat az olajipar túlélését célzó elképzelés az iparági erőfeszítések ellenére.
