A katonai erőviszony mélyreható átrendeződéséhez vezethet az ukrajnai háború. Két állam kerülhet az európai élvonalba: a NATO-tag Lengyelország és a NATO-ba igyekvő Ukrajna. Kettőjük fegyveres ereje az európai NATO-tagok között domináns helyzetbe hozza őket. Ez kiváltképpen igaz, ha az eddigi első helyezettet, Törökországot megbízhatatlan szövetségi politikája, Putyin Oroszországához való, megengedhetetlen mértékűnek tartott közelsége miatt nem számítjuk az európai NATO-szárny vezető erejének.
Ezt a folyamatot, Kelet- és Kelet-Közép-Európa előretörését – igaz, a lengyelekénél jóval kisebb mértékben – a többi térségbeli, zömmel a szovjet idők Varsói Szerződéséhez tartozó államok relatív katonai erejének növekedése, fegyverbeszerzéseik minőségileg új szakaszba lépése is alátámasztja.
A NATO-tagok arányosan 2020-ban költötték a legtöbbet védelemre, átlagosan a GDP-jük 2,72 százalékát.
Tavaly ez visszacsúszott 2,62 százalékra, az idei évre 2,57 százalékot várnak. Magyarország az idén – az előrejelzések szerint – a GDP-je mintegy 1,55 százalékát fordítja védelmi kiadásokra, ezzel a NATO-országok középmezőnyében van.
Varsó és kiváltképpen Kijev nagymértékű katonai megerősödése azonban nem arat osztatlan sikert egyes környező államokban, amelyekben a folyamat kapcsán kettős érzések ébrednek, egyfelől örülnek az erőgyarapodásnak, másfelől feltámad a gyanakvás, a bizalmatlanság is. Ez utóbbira alaposan rájátszik a moszkvai propaganda, rendszeresen emlegetve az Ukrajnával szembeni állítólagos lengyel, magyar és román területi igényeket, amelyeket mindhárom ország kormánya határozottan cáfol.
Az erőátcsoportosítás folyamata követhető, ha szemügyre vesszük Európa keleti régiós államainak katonai kiadásait, hadseregét és természetesen a gazdasági-politikai hátteret. A történések iránya leginkább a visegrádi négyek viselkedésében mérhető le. Lengyelország nem hivatalosan a csoport vezetőjének tekinti magát. Ezt az alapadatok is kifejezik, hiszen
a lengyel hadsereg jóval erősebb, mint a V4 többi három tagja együttvéve.
Ugyanakkor vannak a folyamatnak hátulütői is. Az új NATO-tagok (a régi Varsói Szerződés részvevői) megtartották a csaknem egységes szovjet-orosz fegyverzetet, körükben az együttműködés egyszerűbben, simábban ment. Most, hogy mind a légierőben (F–16, F–35, JAS 39 Gripen, Rafale), mind a szárazföldi nehézfegyverzetben (PzH 2000, Caesar, 152 és 155mm-es SpGH Zuzana, M109, AHS Krab, Atmos 2000, HIMARS 227mm) jó néhány nyugati és dél-koreai fegyverrendszer szerepel, nem lesz könnyebb az együttműködés, noha például a 155 mm-es nehéz tarackok osztott lőszerutánpótlása egyszerűbb, mert több nyugati típus is képes ugyanazt a lőszert használni.
A sokfajta fegyverrendszer többféle infrastruktúra-kiszolgáló rendszert igényel.
Ukrajnában például „túltolták a biciklit”, akár napi 300 lövést is leadva, a nyugati szövetségi rendszer legjobbnak tartott, 155 mm-es önjáró tarackjából, a német PzH 2000-esből.
Ennek eredménye: a legtöbb ilyen fegyver (csaknem 20 van az ukrán hadsereg hadrendjében) sürgős szervizre szorul. A lengyelek ígérték, de nem tudtak vele megbirkózni, ezért a szlovákok vették át tőlük a német nehéz tarackok szervizelését, helyreállítását.
