Nagy-Britannia olyan lesz, mint Kuba, csak napsütés nélkül – fakadt ki 2017-ben a Goldman Sachs egyik bankára, miután meghallotta Jeremy Corbyn, a Munkáspárt akkori vezetője kormányprogramját. A Brexit után három évvel erősen úgy tűnik, hogy nem kell ahhoz a Munkáspárt, hogy a britek elinduljanak a lejtőn, megteszik nekik ezt helyettük a konzervatívok is.
Fotó: Ink Drop
Az Egyesült Királyság három éve, 2020. január 31-én lépett ki az EU-ból, s nemhogy a távozás előnyei nem látszanak, de egyre rosszabb a brit gazdaság helyzete – a gazdasági növekedésben, a bővülésében és a beruházásokban egyaránt elmarad európai versenytársaitól.
Boris Johnson akkori miniszterelnök a kilépés napján még arról beszélt, hogy a királyság végre kibontakoztathatja lehetőségeit, és az EU béklyójából kiszabadulva lendületes növekedési periódus veheti kezdetét. Ennek pont az ellenkezője történt. A közvélemény-kutatások szerint a britek 56 százaléka már megbánta, hogy otthagyták az uniót.
A Rishi Sunak által vezetett konzervatív kormány persze mindent megtesz, hogy mentse a mundér becsületét. Sunak szerint Nagy-Britannia prosperál az újonnan szerzett szabadságból, Jeremy Hunt pénzügyminiszter pedig arról szónokolt, hogy a Brexit egy fényes jövő lehetőségét teremtette meg, amely vonzza majd a beruházásokat – főleg a technológiai és a zöldszektorba.
Persze igazságtalan lenne a britek minden kínjáért a Brexitet hibáztatni, ott volt azért a pandémia is meg az orosz–ukrán háború következtében elszabaduló energiaárak. A G7-országok azonban már tavaly szeptemberre visszanyerték a járvány előtti gazdasági erejüket – kivéve az Egyesült Királyságot.
Elemzői becslések szerint a kilépés 2022 közepéig nagyjából 5,5 százalékkal vetette vissza a brit GDP-t, ahhoz a szinthez viszonyítva, ha bent maradtak volna. A Bloomberg Economics becslései szerint a brexit évi 100 milliárd font kiesést okoz. Boris Johnson és utódai a kormányfői poszton képtelenek voltak megvalósítani azt az ambiciózus tervet, amely szerint a nemzetközösség bázisán – mások szerint romjain – új szabadkereskedelmi megállapodások hálózata révén ismét naggyá teszik a brit királyságot.
Kissinger szerint
Az EU-n belül az Egyesült Királyság még úgy-ahogy meg tudta őrizni középhatalmi státuszát, a kilépés után azonban menthetetlenül csúszik lejjebb a geopolitikai és a világgazdasági hierarchiában. Atomhatalom lévén a NATO-ban fontos maradt a szerepe, s a City is úgy-ahogy őrzi még pénzügyi központi pozícióit.
A brit királyság, a brit birodalom – Henry Kissinger értelmezése szerint – mindig is az erőegyensúlyt volt hivatva megőrizni Európában. Tengeri hatalom lévén ellenőrizte a legfontosabb kereskedelmi hajózási útvonalakat, s ezzel befolyásolta harmadik félként a hagyományos német–francia szembenállást. A második világháború után azonban világossá vált, hogy
a világ tengerei felett az Egyesült Államok uralkodik. Az elmúlt évtizedben pedig Kína növelte erősen a befolyását.
Így a brit kereskedelmi nagyhatalmi státusz visszaszerzéséről szőtt londoni tervekről elég gyorsan kiderült, hogy semmi realitásuk nincs, hiszen az unióval folytatott kereskedelem is visszaesett. Ez számottevően rontja a brit vállalkozások piacra jutási lehetőségeit, lévén nehezebben és drágábban jutnak alapanyagokhoz – mondta a Reutersnek Boris Glass, az S&P Global közgazdásza. A kilépés nyomán összeomlott a is, becslések szerint legalább 300 ezren hiányoznak.
Az adatokból jól látszik az is, hogy 2016 júniusa, a Brexit-népszavazás dátuma óta
a befektetők elfordultak a szigetországtól, a versenytársakhoz képest lényegesen kevesebb tőke áramlik Nagy-Britanniába.
A kilépéspárti közgazdászok azzal védekeznek, hogy a népszavazás előtt nagyon nagy volt a tőkebeáramlás, így a lassulása mögött inkább technikai tényezők húzódnak meg. Az üzleti világban végzett felmérések azonban meglehetősen egyértelműen mutatják, hogy a beruházók lanyhuló érdeklődése mögött az EU-ból való kilépés áll.
Persze lehet mondani azt is, hogy nincs új a nap alatt, a britek soha nem tartoztak igazán Európához.
Soha nem lesznek jó európaiak
– mondta Charles de Gaulle francia köztársasági elnök, aki kétszer is megvétózta (1963-ban és 1967-ben), hogy London csatlakozzon az EU elődjének tekintett Hatokhoz, az Európai Gazdasági Közösséghez, mondván, a brit gazdaság szerkezete gyökeresen eltér a kontinens államainak berendezkedésétől. A belépés végül a tábornok halála után, 1973-ban valósult meg. A törésvonalak azonban már ekkor nyilvánvalók voltak, tagságuk első évében mindössze 3 százalékban járultak hozzá a mezőgazdasági költségvetéshez. Ezt nevezte az akkor hivatalban levő francia köztársasági elnök, a De Gaulle-t követő, s nála jóval engedékenyebb Georges Pompidou
„a brit humorérzék sajátos megnyilvánulásának”.
A 2016-os Brexit-szavazás egyébként nem az első ilyen jellegű voksolás volt, 1975-ben a Munkáspárt írt ki népszavazást arról, hogy bent maradjanak-e az EGK-ban. Akkor a britek 67,2 százaléka az utóbbi mellett szavazott.
