Hatalmasat szakadt az éves Spanyolországban márciusban: az uniós módszertan szerint számolt adatok szerint 6 százalékról 3,1-re. Nemcsak hogy egy hónap alatt majdnem megfeleződött a drágulás éves rátája, hanem még a várakozásoknál is nagyobbat esett, hiszen az elemzői konszenzus előrejelzése 4 százalék volt.
Mondhatnánk, örülhetnek a spanyol háztartások, amelyek tavaly nyáron még 10,7 százalékos inflációs rátával is szembesültek. És az Európai Központi Bank, hiszen legalább egy nagy euróövezeti gazdaságban hatalmasat csökkent az infláció, miután a nyáron a drágulás megfékezésére kamatemelésekbe kezdett.
A háztartásoknak ez ebben a pillanatban valóban viszonylag kedvezőbb helyzetet jelenthet, két dolog miatt azonban gyanút foghatunk.
Az egyik, hogy pont most érkeztek a spanyol kiskereskedelmi adatok is – egyelőre februárra –, amelyekből kiderült: az előző hónaphoz képest 0,3 százalékkal csökkent a boltok forgalma, ami azt sugallja: ha nem is olyan mértékben, mint a lengyeleknél vagy a skandináv országokban, de a spanyoloknál is fájdalmat okoz a háztartásoknak a háborús egy év inflációja. (Viszonylag, hiszen ha a szintén mai észt adatra pillantunk, az ő 8,2 százalékos februári zuhanásuk nagyságrendileg nagyobb problémát jelez.)
A másik, hogy az eurónak gyengülnie kellett volna a dollárhoz képest, ha a spanyol adatokból azt olvasnák ki a piacok, hogy az EKB szigorítása eredményes, és ezért kevesebb további kamatemelésre lesz szükség az eddig vártnál. Az euró ezzel szemben tovább szárnyalt az adatok után, és egy hete nem volt ilyen erős.
A megfejtés: a spanyol adatok után a következő egy napban sorban jönnek ki a többi euróövezeti gazdaság számai is (csütörtök délután a legnagyobb európai gazdaság, a németé). Nem is arról lehet szó, hogy a többi gazdaságban meg rossz adatokat várnak: a spanyol inflációs adatok részletei önmagukban is tükrözik a talányt, amelyek összezavarják a kilátásokat a helyiek és az EKB számára is.
Az éves spanyol drágulási ráta csökkenése mögött tekintélyes, 1,1 százalékos márciusi havi áremelkedés áll. Ez ugyan sokkal kisebb, mint az elemzők jósolta 1,6 százalék, a részletekbe bányászva azonban találunk egyebet is.
A hatalmas ingadozást az adatokban az energiaárak változása okozza: tavaly márciusban hatalmasat emelkedtek, de az európai tél kegyes volt, azóta a kontinens árai visszaestek – legalább ideiglenesen –, és ez okozza az óriási esést az éves összehasonlításban számolt rátában.
A kijózanodást az első öröm után az hozhatja el, ha rápillantunk a változékony energia- és élelmiszerárak nélkül számolt maginflációs rátára. Ez bizony jóval magasabb: 7,5 százalék, és a februári 7,6 százalékhoz képest alig változott – igaz, hogy ez – mint az ING jegyzete kiemeli – az első csökkenés 23 hónapja.
Ez pedig nem jó jel. Habár a szabályozói változások, ilyen-olyan támogatások jókora különbségeket is okozhattak az euróövezeti tagok fő inflációs rátájában az elmúlt évben-hónapokban, az alaptrendek – a maginflációs számok – nem hazudnak. Az ezután sorjázó számokban is elsősorban azt vizsgálják majd a szakértők és a piaci résztvevők, hogy a maginfláció hogy viselkedik. Az energiaártrendek már ismertek. A bennük rejlő kockázatok is.
Ami a spanyolokat illeti: az ING elemzői szerint a maginfláció is elkezdhet csökkenni a következő hónapokban, bár az eddig vártnál makacsabbnak tűnik. Az energiaárak csökkenése lassabban szűrődik át a többi fogyasztói árba, mint az emelkedése, a pandémia után motorjait pörgető szolgáltatási szektorban pedig nem enyhül az árnyomás. Jövőre pedig lejárnak a spanyol kormány által az infláció fájdalmának enyhítésére bevezetett átmeneti intézkedések.
