Döntő szempont az allokáció az alapoknál
Az allokáció különböző irányai azért fontosak a jegytulajdonosok számára, mert a konkrét befektetési döntések rejtve maradnak előttük. A különböző beszámolókból viszont következtetni lehet arra, hogy az alapkezelő hogyan tudott élni a piacok által az adott időszakban nyújtott lehetőségekkel. Elméletileg három irány képzelhető el, melyek közül elsődleges az instrumentális megosztás, míg a konkrét befektetési politika alapján különböző súlyokkal bír a regionális és szektorális allokáció.
Az instrumentális választás a pénz- és tőkepiaci termékek (részvények, kötvények, derivatívák) közötti arányok meghatározását jelenti. Nyugati alapok teljesítményének mérésénél tapasztalták azt a jelenséget, hogy az eszközallokáció általános elvei (így például a részvény-kötvény arány a portfólióban) 90 százalékban determinálja az elért hozamot. Más megközelítésben tehát arról van szó, hogy az egyedi befektetési döntések már "csak" a hozam maximálására szolgálnak a stratégia alkalmazásánál.
A regionális, vagyis a piacok földrajzi elhelyezkedése alapján történő megosztás különösebb magyarázatra nem szorul. A magyar tőzsde egy évtizedes múltja alatt is számtalanszor előfordult, hogy a régió időszakosan le- vagy felértékelődött a külföldi alapok menedzsereinél. Ezt egyébként sokszor előre jelzi az, hogy az ilyen alapok benchmarkjaként használt indexben hogyan változik egy adott régió súlya.
A szektorális, azaz iparági allokációra Magyarországon tulajdonképpen egyáltalán nincs lehetőség. Egy-egy terület ugyanis meglehetősen alulreprezentált a tőzsdén (bankszektor) vagy a részvények alacsony likviditása komoly kockázati tényezőt jelent (áramszolgáltatók). Ezért főleg a nagy, globálisan invesztáló külföldi alapok tevékenységében figyelhető meg, hogy az adott iparágban minden jobb növekedési potenciálú cég részvényeiből vásárolnak.
Munkatársunktól
