Meg kell tanulni élni az árfolyamkockázattal
A régióban egyedül Magyarország ragaszkodik még a jelenlegi, középárfolyammal és 15 százalék széles sávhatár által behatárolt, ha úgy tetszik "árnyék ERM II" árfolyamrendszerhez. 2001 tavaszán a korábbi szűk intervenciós sávokkal jellemzett, előre bejelentett csúszó leértékeléses árfolyamrendszer kényelmes kalkulációs alapot biztosított az igencsak nyitott magyar gazdaság szereplői számára, a szükségszerű váltáshoz való alkalmazkodásban a gazdaságnak, a gazdaságpolitikának a vártnál több időre volt szüksége. A váltás elkerülhetetlen volt, egyrészt, mert a szűk sávos rendszerben a monetáris politikának a reálárfolyam alakulására kellett tekintettel lennie, és ez az inflációs folyamatok fölötti kontroll elvesztésének veszélyével járt, másrészt ma már sejthető, hogy az elmúlt három év költségvetési politikája minden bizonnyal e korábbi rendszer feladását kényszeríttette volna ki. De nem - ahogy ez történt - tudatos döntés révén, hanem esetleg egy valutaválságon keresztül. S egy ilyen válság reálgazdasági költsége elsősorban attól függ, hogy ezt megelőzően - bízva az állam által ingyen nyújtott árfolyam-biztosításban, és érzékelvén a várható leértékeléshez képest nagyobb forint/deviza kamatkülönbözetet - milyen mértékben épültek ki fedezetlen árfolyam-kockázati pozíciók a gazdaságban.
A sávszélesítés, legalábbis az elején úgy tűnt, menekvést biztosított a sötét felhőként tornyosuló (de széles körben nem biztos, hogy érzékelt) veszélyek elől. Az árfolyam viszonylag szabad mozgása visszahozta az árfolyamkockázatot, mely ellen védekezni lehetett és kellett (volna), a monetáris politika mozgástere megnőtt, a már hosszú ideig 10 százalék körül beragadni látszó infláció újra csökkenésnek indult. A sávhatárok az elején messzi távolban lévőnek tűntek, mintha valójában egy szabadon lebegő árfolyamrendszer volna érvényben.
2003 elejétől azonban először egy teljesen szokatlan és nagy erejű felértékelési spekuláció, majd a kormányzati indíttatású, forintot gyengítő sáveltolás, azt követően több leértékelési támadás jelentős mértékű kamatemelésekkel történő kivédése következett. Megnőtt az árfolyam változékonysága. A 2003 elejétől napjainkig terjedő időszak sokak számára folyamatos árfolyam-politikai kudarcnak tűnik, amely ráadásul csak az euró most éppen 2010-re tett bevezetésével ér biztosan véget. Ami az árfolyam változékonyságát illeti, ez így is van, de nem lehet kudarcnak nevezni azt, ami ennek az árfolyamrendszernek a normális, a közgazdasági elmélet és a több évtizedes nemzetközi tapasztalat alapján elvárható működése.
Először is: milyen mértékűek voltak az árfolyam-ingadozások? Ha elszakadunk a deklarált középárfolyamtól és a sávhatároktól, és a tényeket nézzük, akkor azt tapasztaljuk, hogy az utóbbi években az ár alakulását egy majdnem vízszintes, 251 forint/eurós szintjen lévő trendvonallal lehet leírni, amely körül a napi árfolyam š7-8 százalékos kilengésekkel mozgott. Ez a hivatalosan deklarált ingadozási sáv szélességének csak a felét teszi ki. Folytatódik a gazdaságban a fedezetlen árfolyam-kockázati kitettség tudatos növelése (értsd ez alatt a devizahitelek felvételét a vállalatok és a lakosság körében), s ez nem utal arra, hogy az eddig tapasztalt árfolyammozgások figyelmeztető erővel hatottak volna.
Másodszor, az árfolyamrendszer megválasztásával kapcsolatos dilemmák általánosan ismertek: egy felzárkózó országban a reálárfolyam trendszerű felértékelődése elkerülhetetlen folyamat, amely megvalósulhat nominális felértékelődés vagy nagyobb infláció révén. E trendszerű folyamat a tőkeműveletek teljes liberalizáltsága mellett az árfolyam nagyobb ingadozásai mellett zajlik. Ráadásul az először csatlakozó, majd újonnan EU-tagállammá vált országok egyikében-másikában van árfolyamkockázat, s azt kompenzáló magas kamatkülönbözet, miközben a fizetésképtelenség veszélye igen csekély, s ez igen vonzó terep a spekulatív rövid távú tőkemozgás számára. Végül, egy viszonylag széles sávú árfolyamrendszerben is igaz az a tétel, hogy a szabad tőkemozgás, az önálló monetáris politika és az árfolyam-alakulás korlátok közé szorítása hármasból csak kettőt lehet választani. Miután nem racionális, és jogilag nem is lehetséges a rövid lejáratú tőkemozgás ismételt korlátozása; az önálló monetáris politikára az árstabilitás elérése érdekében szükség van, ezért kizárásos alapon a jelenlegi árfolyamrendszer az, mely fenntartásának szükségessége megkérdőjelezhető. Vélhetően egy szabadon lebegő árfolyam változékonysága nem volna nagyobb a jelenleg tapasztaltnál.
Ilyen alapon természetesen az euró bevezetését megelőző ERM II árfolyamrendszer célszerűsége is megkérdőjelezhető. Ez a kihívás egyféle módon teljesíthető: ha a monetáris politikának már nem kell erőteljesen antiinflációs célúnak lenni, mert már elért egy árstabilitásnak minősíthető állapotot, a fiskális politika szinte teljes mértékben az árfolyam-stabilitás céljának rendeli alá magát, és biztosítani lehet, hogy a reálbérek mérsékelt növekedése nem rontja a gazdaság versenyképességét. Addig nincs más lehetőség, mint megtanulni élni az árfolyamkockázattal.
